Valami bűzlik…
Valami bűzlik…
Elképesztő, sőt kétségbeejtő Bugár Béla újabb világot megváltó ötlete. A mai rohanó világban, az Európai Unióban, ahol minden egyes europolgár érdeke, hogy minél több nyelvet tudjon, megvonni - föláldozni - a nyelvtanulás lehetőségét csupán azért, hogy az úton-útfélen erőszakolt államnyelvet nagyobb erőbedobássl tanulhassák magyar iskoláinkban, buta és hajmeresztő javaslat. Igen, már fiatal korom óta tudatosítom és hangoztatom, hogy csak hasznomra válhat, ha az adott ország nyelvét a lehető legjobban elsajátítom: felkészülten tudok érvényesülni, védekezni és ha kell, támadni is. De nem az anyanyelvem rovására. Ez érvényes más világ- vagy idegen nyelvre is. Az alkotmány értelmében az államnak meg kell teremteni a szlovák nyelv tanulásának lehetőségét, egyenlő feltételeit. De nem úgy, hogy magyar közösségünk önként lemond a más, sokkal hasznosabb nyelvek tanulásáról. Ismerjük a bölcs idézetet: …az veszve van, amiről a nemzet maga lemond - vagyis megette a fene! Ha nem megfelelő a jelenlegi szint (amit a hiteles adatok cáfolnak), akkor a szlovák nyelv tanítását módszertanilag, illetve hatásosabb eszközökkel kell javítani.
A fenomenális ötlet eleve diszkriminatív: egy fontos idegen nyelv tanulásának lehetőségéről önkéntesen lemondani azt jelenti, hogy önmagunkat kirekesztjük a minél szélesebb művelődés lehetőségéből. Ezáltal magunk idéznénk elő az alacsonyabb színtű tudást. Ráadásul a mai nacionalista-sovinoszta légkörben, amikor hatályos jogszabályokkal, erőszakkal rombolják nyelvünket és kultúránkat, akkor fölajánlani, besegíteni abba, hogy gyermekeinket további hátrányok sújtsák - halálos bűn!!
Jó néhányan emlékszünk még arra, amikor az átkos rendszerben a magyar iskolákban - ellentétben a szlovák iskolákkal - csak három nyelv tanulását (magyar, szlovák, orosz) engedélyezték. Mai napig érezzük ennek nyomasztó utóhatását.
Egyébként is, a nyelvek elsajátítása minden egyénnek a saját jogkörébe tartozik. Ha több nyelvet fogok tudni, szerte a világban érvényesülhetek. Ha például itt Szlovákiában csak a magyar anyanyelvemet bírom, akkor leszűkül a kör és feltételezhetően csak magyar közösségemben, lakhelyemen érvényesülhetek. Természetesen még akkor is ott vannak a magyarországi lehetőségek. Tehát: ne erőszakkal kényszerítsék a polgárokat a nyelvtanulásra. Ha bárki fontosnak tartja a nyelvtudást, csak hasznára válik, ha nem, akkor kára származhat belőle. Ennek eldöntése mindenkinek szíve joga. Természetesnek tartom viszont azt, hogy az iskolarendszernek kötelessége megteremteni a lehető legszélesebb körű nyelvtanulási lehetőséget valamennyi állampolgár számára.
Befejezésül csak annyit, hogy nem tudok mit kezdeni Bugár Béla kezdeményezésével: ennyire benyalni, ennyire lefeküdni a szlovák politikai színtér amúgy is butító és egyre nyomasztóbb nacionalista megnyilvánulásainak! Kinek kell mindez? Nekünk magyaroknak egyértelműen nem! Határozottan el kell ítélnünk és el kell határolódnunk tőle (hiszen még az értelmes és józan szlovák elemzők is megdöbbenve nyilatkoznak).
Bugár Bélának jobb lett volna hallgatni!
2010. március 15. - Pozsony
Tisztelt ünneplő közönség, hölgyeim és uraim!
Március 15-e van ismét, és mi újra itt vagyunk Petőfi Sándor csodálatos szobránál. Több évtizeden keresztül, március idusán - pozsonyiak és vidékről érkezettek - a „MI PETŐFINKNÉL” gyűlünk össze, hogy megemlékezzünk a márciusi forradalomról és a magyar nemzet Szabadságharcáról. Évente tesszük ezt, mert büszkék vagyunk múltunkra, történelmünk dicső eseményeire - nemzetünkre. Mert büszkék vagyunk Petőfi Sándorra, illetve Pozsony szülöttje, Radnai Béla szobrászművész gyönyörű alkotására. Ugyanolyan lelkesedéssel szeretjük és ünnepeljük a nagy költőt és szabadságharcost, mint tették azt a pozsonyi polgárok a XIX. század második felében, majd a XX. Század kezdetén is, amikor ezt a nagyszerű szecessziós emlékművet fölavatták 1911-ben.
Jogbiztonság és egyenrangúság
Bevezetőben engedjen meg Képviselő Úr egy személyes kérdést: Milyen így távolról, a karosszékből szemlélve figyelni a nagy politikai „homokozót”?
Mivel tudatában voltam annak, hogy az EP képviselőségemmel hivatásos politikai pályafutásomat befejezem, már időben lelkileg fölkészültem arra, hogy hirtelen megszűnik a napi, illetve heti hajsza és az ezzel járó feszültség is. Nem könnyű ez a leállás, hiszen csaknem két évtizeden keresztül aktív résztvevője voltam magyar közösségünk, Szlovákia illetve az unió politikájának. Szerettem a képviselői munkát, sőt az EP tevékenység kimondottan izgalmas volt - gyakran elfog a nosztalgia. Szinte hiányzik az erőltetett menetelés, a rengeteg váratlan eseménnyel megtűzdelt mozgalmas élet. De az is igaz, hogy most már, bizonyos megnyugvással (lehet, hogy kritikusabban) nagyobb távlatból szemlélhetem a nagypolitika szép és sikeres, illetve sajnos nagyon gyakran „szennyes”, kiábrándító megnyilvánulásait.
» » » »
Ünnepi beszédem Magyar Kultúra Napján - Galánta
Tisztelt hölgyeim és uraim, tisztelt kitüntetettek, kedves barátaim!
Tegnapelőtt, január 22-én volt nemzeti Himnuszunk születésnapja. 186 évvel ezelőtt, maga a szerző Kölcsey Ferenc nem gondolta volna, hogy a „Hymnusz a magyar nép zivataros századaiból” c. költeménye az egyetemes magyarság legismertebb költői szövege, legszentebb és legszeretettebb ünnepi éneke lesz. Huszonegy évre rá, Erkel Ferencnek köszönhetően megszületett a Himnusz dallama is, és így vált e megzenésített költemény nemzetünk Himnuszává - népünk nemzeti öntudatának legtökéletesebb kifejezőjévé. Himnuszunk fohászkodás, amelyben a költő nem a maga, hanem a közösség nevében szól Istenhez - ezért vált nemzetünk imájává. Kölcsey Ferenc mély átérzéssel vonultatja föl magyar nemzeti múltunk dicső és keserves pillanatait - de Himnusza egyúttal reményt is ad a jövőbe. Bárhol is csendüljön föl Himnuszunk, vigyázzállásba emelkedünk - ezt nagyszüleink és szüleink, az elmúlt nemzedékek oltották belénk. A magyar Himnusz a mi kincsünk, amit senki nem vehet el - más nemzet is csak irigyelhet tőlünk. Számunkra, kilenc évtizede kisebbségben élő felvidéki magyar közösségünk számára, a Himnusz létünk és megmaradásunk egyik szilárd pillére. Megmaradásunkért - tudjuk - nap, mint nap meg kell küzdenünk.
