Pozsony, történelmünk ősi városa a mohácsi vész után, több mint 240 éven keresztül Magyarország helyettes fővárosa volt. 1783-ban II. József ugyan áthelyezte a kormányhivatalokat Budára, de az Országgyűlés, egészen 1848-ig Pozsonyban ülésezett. Habár Pest-Buda már másfél évszázada megszabadult a törökök uralmától, a főváros szerepet nem kapta vissza. A Habsburgok, nyilván kényelemből Pozsonyban „felejtették” a legfelsőbb törvényhozást és itt rendezték a koronázásokat is. A császári udvar abban a hiszemben élt, hogy a Bécshez közeli Pozsonyból egyszerűbben lehet irányítani Magyarországot. A diéta ülésszaka alatt a félelmetes Metternich kancellár, a monarchia igazi ura többször átjött Bécsből, mert mindig gyanakodva figyelte a magyar képviselő urak munkáját. A hatalomnak viszont fokozatosan rá kellet döbbennie arra, hogy Pozsony egyre inkább a szellemi élet egyik gócpontjává vált. Pozsonynak jelentős szerepe volt a nemzeti megújhodás folyamatában, amit a felvilágosodás kora indított el és megalapozta a reformkort, amely megelőzte március 15-ét, valamint értelmet adott a forradalomnak és a Szabadságharcnak. Az egyre kiszélesedő magyar radikalizmusban a tetőző reformkor vezetői megkísérelték a megmerevedett magyar társadalom rendjének föloldását, és az országot igyekeztek fokozatosan beterelni Európa demokratikus és forradalmi fejlődésébe. Pozsony haladó szellemi életének kialakulásával párhuzamosan erősödik a magyar nemzeti öntudat Pozsony polgáraiban, akik a diéta üléseire igyekeztek szebbé tenni a várost és, örömmel fogadták a küldötteket. Közismert egyéniségek látogatták Pozsonyt: Csokonai, Gvadányi, Kisfaludi Sándor, Kölcsey, Kisfaludy Károly, Liszt Ferenc és mások. Kossuth és Jókai is kész politikusként és kész íróként mentek Pozsonyból Pestre.

         Petőfi Sándor többször járt Pozsonyban: 1840-ben, 1841-ben és 1843-ban - általában az Országgyűlés ülésezése alatt. Minden alkalommal, nagy reményekkel, izgalommal és elfogultan érkezett az akkori fővárosba, amely már régen szolgálta a magyar irodalmat és számos rejtélyt, meglepetést és lehetőséget tartogatott a fiatal költő számára. Petőfi színészettel is próbálkozott Pozsonyban, egy időre beállt egy vándorló színtársulatba is. Pozsonyban általában nagyon szegényesen, versírásból, másolásból és az országgyűlési tudósítások szerkesztéséből élt. Ennek ellenére nagy lelkesedéssel jött az Országgyűlés üléseire, amelyeknek szorgalmas látogatója volt. Itt magába szívta az egyre jobban kibontakozó reformkor képviselőinek eszméit. A karzaton hallgatta a kiváló szónokokat: Széchenyit, Kossuthot, Deákot, Eötvöst és másokat.

         Petőfi Sándor első pozsonyi verse, a „Búcsú” 1840 januárjában született. Ezenkívül még több szép költeményét írta ebben a városban, többek között a „Ki vagyok én? Nem mondom meg…” (1843), „Lánggal égő teremtette…” (1843), „Az én mátkám” és a mindenki által jól ismert „Távolból” című verset, amelyet az általa gyakran látogatott, várhegy alatti (Zuckermandli) Neumann-féle sörözőben írt, ahol un. „bajor fojtott sört” fogyasztottak.

         A pozsonyi nyomorgó légkör nem törte meg a költőt, ellenkezőleg, fölrázta. Fölrázta és szembe állította őt a világgal. Petőfi egyre nagyobb kedvet kapott az alkotó munkához. Pozsonyban alapvető tapasztalatokat szerzett a közéleti ismeretekből, a politikából, aminek később, a forradalom alatt, nagy hasznát vette Pesten. Itt tartózkodása alatt tapasztalta meg közelebbről az osztrák zsarnokságot, maradiságot, hűbériséget és a népellenes módszereket. Pozsonyban döbbent rá, hogy mit jelenthet a magyar nép, illetve a jövő számára a függetlenség és mit hozhat az egyenlőség az országnak.

         Az 1848-as forradalom kitörésekor Petőfi a márciusi ifjak vezéreként az események egyik főszereplője volt. A 12 pont mellett a Nemzeti Dal volt a népakarat legfontosabb kifejezője. Pozsony polgárai érdeklődéssel figyelték és büszkén vették tudomásul a költő rendkívüli pályafutását. Távozása után láthatatlanul is jelen volt a városban. Március 15-e után Pozsonyban nagyon is jól tudják a főurak és az országgyűlési képviselők, hogy most Petőfi Sándor az egyik legfontosabb személy az országban, aki a nép hangulatát irányítja.

         A pozsonyiak, amíg lehetett, hősiesen kivették részüket a Szabadságharcból. Mivel Pozsony Bécshez közeli, határszéli város volt, Windischgraetz elsők között visszahódította a Habsburg uralkodónak, és már 1849 januárjában megkezdődtek a megtorló kivégzések (13 pozsonyi vértanú). Pozsony a Szabadságharc után nehezebben tért magához, mint Magyarország bármelyik más városa. A Bach-korszakban tervszerűen elnémetesítik és gyökerestül akarják kitépni belőle azt a haladó szellemet, amely a reformkor végén oly erősen kialakult. A Szabadságharc leverése, Petőfi eltűnése illetve hősi halála utáni Bach-korszak zsarnoksága ellenére a nagy költő emléke tovább élt Pozsonyban - elsősorban az ifjúság körében. Megtalálta helyét a vidék és a város kocsmáiban, majd fokozatosan átvonult az iskolákba, családi körökbe és kaszinókba. Szájról szájra jártak Petőfi versei, diákok, tanítók és az egyszerű nép is lelkesen szavalta költeményeit. A kiegyezés után a költő alakja új erővel elevenedik meg. Pozsony városában, fokozatosan erőteljes Petőfi-kultusz alakul ki. 1873-ban megalakul a Toldy Kör, amely a magyar irodalom népszerűsítésével foglalkozik és ezen belül elsősorban Petőfi emlékét tartja életben. Petőfi ünnepségeket rendeznek, amelyekre rendszeresen meghívják a budapesti Petőfi Társulat íróit. A Toldy Kör székházában Petőfi-mellszobrot avatnak, majd 1900. március 15-én emléktáblát helyeznek el az Apácapályán (most Panenska ulica) arra a házra, amelyben a költő 1843-ban élt.

         A pozsonyi Petőfi-kultusz kicsúcsosodása a Petőfi-szobor elkészítése és fölavatása volt 1911-ben. A századforduló előtt, Petőfi halálának félévszázados évfordulója alkalmából egy pozsonyi német újságíró, Riepl Wolfgang, a „Westungarische Grenzbote” felelős szerkesztője vetette föl a Petőfi-szobor fölállításának és a közadakozásnak a gondolatát. 1899-ben megalakult a Szoborbizottság, amely kezdettől fogva azt szerette volna, hogy a Petőfi szobrot a város büszkesége, a pozsonyi születésű Fadrusz János alkossa meg. A nagyszerű Mária Terézia szobor alkotójának (1897) már régen minden vágya egy pozsonyi Petőfi emlékmű elkészítése volt. 1902-ben bejelentette a városnak, hogy saját költségére elkészít és fölállít egy Petőfi Sándor szobrot. Sajnos a sors közbeszólt: 1903-ban elhunyt a kiváló magyar szobrászművész. 1904-ben a Szoborbizottság meghirdette a nyilvános pályázatot azzal a föltétellel, hogy csak magyar művészek pályázhatnak. A megbízást a szobor elkészítésére a pozsonyi születésű Radnai Béla, Fadrusz tanítványa nyerte el. A pozsonyi polgárok gyűjtésbe kezdtek. Nemzetiségre való tekintet nélkül a helyi lapok, intézmények, a szegények, a munkások és az értelmiség tekintélyes összeget gyűjtött össze: 75 ezer koronát. Így a város lakosságának, az adakozók ezreinek kezdeményezésére született meg Radnai nagyszerű szecessziós szoborkompozíciója Petőfi Sándorról.

         1911.szeptember 8-án került sor a nagy ünnepséggel egybekötött szoboravatásra, amelyen számos közjogi méltóság és kiemelkedő egyéniség jelent meg. Jelen volt Budapestről a Petőfi Társaság küldöttsége, élén az elnökkel, Herczeg Ferenc íróval, aki a leleplezésnél ünnepi beszédet mondott. A Petőfi-szobrot a Nemzeti Színházzal szemben, az akkori Kossuth téren (Sétatér, ma Hviezdoslav tér) helyezték el.

         A szobor carrarai márványból, a talapzata haraszti termőkőből készült. Egyes részeit közvetlenül Carrarában, Radnai irányítása alatt faragták ki, majd vonattal szállították Pozsonyba. A márványcsoport három részből áll: a kardot fogó költő alakjából, a pálmaágat letevő múzsából és a lantot pihentető, rózsákkal borított padból, amelyről a honvédnak fölesküdött magyar lantos éppen most emelkedett föl. Mit jelképez, miről szól, és mit ábrázol a pozsonyi Petőfi-szobor? Petőfi lantját a padra téve, kezébe kardot ragad, hogy a közelgő vészben hősi ellenállásra buzdítsa honfitársait. Egy lépcsővel lejjebb a múzsa áll, aki kérő tekintetet vet Petőfire, hogy ne kockáztassa drága életét.

         Nem sokáig, nem egészen egy évtizedig büszkélkedhettek a pozsonyiak és gyönyörködhettek a csodálatos Petőfi-szoborban. Az I. világháború végén, a gyalázatos trianoni döntésnek köszönhetően Pozsonyt elrabolták, elkobozták a magyaroktól. Így a Petőfi-szobor is elveszett a magyarság számára. Trianon után cseh katonaság és tisztségviselők árasztották el Szlovákiát - mivel szlovák hadsereg és állami alkalmazottak nem léteztek. A csehek szenvedélyes gyűlölettel leromboltak mindent, ami az Osztrák-Magyar Monarchiára emlékeztetett. 1921-ben először Mária Terézia szobrát törték darabokra. Petőfi Sándor szobra azonban megmenekült. Csupán bedeszkázták, majd - a Városi Tanács döntése után - lebontották, darabjait ládákba tették és elhelyezték a Frigyes (mai Grassalkovich - köztársasági elnöki) palota garázsában. 1928-ban átszállították a marhavásártéri vágóhíd istállójába. Érdemes megemlíteni néhány epizódot a következő évtizedekből. A harmincas években Sopron városa (ahol Petőfi katonáskodott) meg akarta vásárolni Pozsonytól Radnai szobrát, de sikertelen volt a vállalkozás. 1936-ban a város vezetése úgy döntött, hogy csaknem ugyanarra a helyre, ahol Petőfi szobra állt, fölállítja legnagyobb szlovák költő, Pavol Országh Hviezdoslav szobrát. Ekkor szóba került a Petőfi-szobor visszahelyezése a város egy másik terére, a Jakab bíró vásártérre. Nem lett belőle semmi, győzött a nacionalizmus.

         A II. világháború után csak 1955-ben bukkantak rá Petőfi szobrára egy elhagyott városszéli telep raktárában. Ekkor határozott úgy a Városi Nemzeti Bizottság, hogy a Duna jobb oldalán, a ligeti parkban föl lehet állítani a költő szobrát. Erre 1956-ban került sor - szép helyet kapott a szobor. A hatvanas években ezt a parkot Janko Král, szlovák költőről nevezték el és szobrát a Petőfi szoborral szemben helyezték el. De Radnai szobra nem sokáig maradhatott ezen a helyen. Rövid időn belül áthelyezték egy, a ligeti park területén levő eldugott, nem éppen méltó helyre: a városi nyilvános vécé mellé. Ezekben az években még március 15-én is, csak titokban lehetett ellátogatni Petőfi szobrához és elhelyezni egy-egy szál virágot.  Csak 1968-ban változott a helyzet: a felvidéki magyarság kulturális szövetsége, a Csemadok Központi Bizottsága, majd a Csemadok Városi Választmánya égisze alatt vált hivatalossá a március 15-ei megemlékezés.

         Az elmúlt évtizedek alatt sok támadásnak volt kitéve Petőfi Sándor szobra. Számtalanszor meggyalázták, bemázolták, megrongálták és megcsonkították. Az időjárás és a természet is megtette a maga káros hatását, de a nacionalista-soviniszta szoborgyalázók sem kímélték Petőfi szobrát. Fokozatosan szétzúzták Petőfi kardját majd karját; a pálmaágat és a múzsa karját letörték; a költő arcát szétroncsolták. A rendőrség sohasem volt képes kézre keríteni a tetteseket. A rendszerváltás után úgy tűnt, hogy minden megváltozik. De rövid föllángolás után ismét a nacionalisták és a magyargyűlölők kerekedtek fölül.

         2000-ben a pozsonyiak illetve a Petőfi-rajongók egy kis csoportja hivatalosan is létrehozta a Petőfi Sándor Emlékmű Bizottságot (PSEB) azzal a céllal, hogy meg kell menteni a válságos állapotban levő Petőfi-szobrot. Föl kell újítani és az Óvárosban méltóbb, védettebb helyre kell áthelyezni Radnai kiemelkedő szecessziós művét. A Bizottságnak lassan, fokozatosan, de sikerült, a fővárosi és óvárosi vezető tisztségviselőkkel és önkormányzati testületekkel, valamint a Fővárosi Műemlékvédő Hivatallal kialakítani az együttműködést. Ez utóbbi 2001-ben meghirdette a pályázatot a Petőfi-szobor felújítására és áthelyezésére. A nyertes Vilard szobor-restauráló társaság 2002-ben fogott hozzá az érdemi munkához.  Ugyanúgy, mint egykoron, a PSEB is meghirdette a felvidéki magyarság körében a közadakozást. A magyar illetve a szlovák kormány is tekintélyes támogatással járult hozzá a szobor fölújításához.  

         2003. március 15-e nagy ünnep volt nemcsak a pozsonyiak, hanem a felvidéki magyarság számára is. Magyarországi és szlovákiai közjogi méltóságok részvételével a Medikus-kertben sor került Radnai Béla gyönyörű Petőfi-szoborkompozíciójának újra leleplezésére, újraavatására.

         A PSEB feladatául tűzte ki, hogy nemcsak a Petőfivel kapcsolatos emlékek, hanem más, Pozsonyhoz kötődő kiemelkedő magyar történelmi egyéniségek emlékhelyeinek fölújításával és ápolásával is fog foglalkozni. A társaság fölújította és rendszeresen gondozza a két pozsonyi vértanú (1849), báró Jeszenák János sírboltját és Rázga Pál evangélikus lelkész sírját. Eltökélte, hogy fölújítja és újraavatja a Petőfi Sándor emléktáblát (a szöveg fönnmaradt), valamint megkísérli újra elhelyezni a megőrzött Jókai Mór emléktáblát (az épület már nem létezik).

         2011. szeptember 8-án 100 éves volt a pozsonyi Petőfi-szobor. A PSEB a Magyar Köztársaság Nagykövetségével, a Fővárosi Önkormányzattal az MK Kulturális Intézetével a Csemadok Pozsonyi Városi Választmányával, Pozsony-óváros önkormányzatával és a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumával együtt ünnepi megemlékezést tartott, amelynek keretében kiállítás megnyitására, ünnepi szemináriumra és a Medikus kertben koszorúzással egybekötött ünneplésre került sor. A rendezvény fővédnöke Milan Ftáčnik, Pozsony főpolgármestere volt. Az ünnepi beszédet Duka Zólyomi Árpád mondta. Az egybegyűlteket köszöntötte Tatiana Rosová, az óváros polgármestere és Viera Kimberlingová, főpolgármester-helyettes. Eredetileg a tervezett programban volt a Petőfi emléktáblának az elhelyezése az eredeti helyre, az Apácapálya 27-es számú ház homlokzatára, de a hírhedt szlovák nyelvtörvény és az illetékes szlovák közegek közbeszóltak. Különleges közjáték zajlott le, amikor kiderült, hogy az ősi épület a pozsonyi evangélikus egyházé. Így a városi presbitérium - de csak a megemlékezés dátuma után - határozatában engedélyezte az emléktábla elhelyezését, de csak a nyelvtörvény szigorú betartásával: első helyen a szlovák szövegnek kell lennie, csak utána következhet a magyar. Végigjárva mindenféle jogi, kormányhivatali, minisztériumi és jogsegély-szolgálati fórumot nem sikerült megszerezni a kivételt, mivel Pozsony magyar lakossága nem éri el a 20%-ot. Tekintettel arra, hogy a bronz emléktábla már készen volt - első helyen a 111 éves eredeti magyar szöveggel - a táblát ketté kellett fűrészelni, föl kellett cserélni a sorrendet, hogy az első helyen legyen a szlovák szöveg és így összeforrasztva elhelyezhettük az emléktáblát. Ilyen ország a Szlovák Köztársaság!

         Ennyi előzmény után csak 2011. december 5-én került sor az 1900-ban a Toldy Kör által elhelyezett, majd tönkretett Petőfi-emléktábla fölújítására, elhelyezésére és leleplezésére, azon az épületen, amelyben 1843 májusában és júniusában élt Petőfi Sándor. A rendezvény fővédnöke Pozsony főpolgármestere volt. Ünnepi beszédet mondott Tatiana Rosová, Pozsony-óváros polgármestere és Prőhle Gergely, a magyar külügyminisztérium helyettes államtitkára.

         Bízzunk benne, hogy Petőfi emlékét sikerül további nemzedékek számára is megőrizni és életben tartani. Annak ellenére, hogy Petőfi Sándor üstökösként jelent meg a magyar égen - rövid 26 évet tündökölt, majd eltűnt - lelkünkben és szívünkben tovább él. Nem tudjuk, hogy hol domborul sírja, de emléke körülvesz bennünket. Petőfi Sándor életútja a szabadságvágyat és a hazaszeretetet jelenti. Életműve nemzeti öntudatunk pótolhatatlan részét képezi.

         Minden felvidéki, illetve kárpát-medencei magyarnak kötelessége, hogy fölkutassa, tiszteletben tartsa, megőrizze és ápolja nemcsak Petőfi emlékét, hanem dicső múltunk minden örökségét.

                                                                                          Duka Zólyomi Árpád

                                                                                a Petőfi Sándor Emlékmű Bizottság

                                                                                                    elnöke

Tisztelt vendégek, kedves pozsonyiak, hölgyeim és uraim!

Vážení hostia, milý bratislavčania, vážené dámy a páni!

Sehr geehrte Gäste, liebe Presburger, meine Damen und Herren!

Huszonöt éve így köszöntjük Önöket a Városi Kulturális Napok (VKN) megnyitóján, mivel Pozsony városunk sokszínűségét, jellegzetes arculatát földrajzi helyzetének, illetve az elmúlt mádfél évszázad atatt három nép, három kultúra és nyelv kölcsönhatásának köszönheti.

Hagyományt teremtettünk. Negyed évszázadon keresztül sikerült évről-évre megrendeznünk a pozsonyi VKN-t, amelyhez Önök is hozzájárultak, illetve hozzájárulnak jelenlétükkel, érdeklődésükkel és támogatásukkal. Ahhoz, hogy e szép és nemes hagyomány, a Csemadok Városi Válsztmány által megrendezett VKN folytatódtjanak - életben maradjanak.

Az elmúlt 25 év alatt csaknem 400 rendezvény - évente átlagban 14-16 - öregbítette és tette értékessé kulturális napjainkat.

Hölgyeim és uraim!

Érdemes kiemelni néhány főbb területet. Az elmúlt negyed évszázad alatt

• a Jókai és a Thália színház, továbbá 29 műkedvelő színjátszó társulat     előadására került sor,
• összesen 20 hazai és külföldi népiegyüttes szerepelt a VKN programjában,
• 31-szer énekkarok és zenekarok gazdagították a kulturális napok műsorát,
• 7 rockzenekar és 33 esetben különböző vendégegyüttes szerepelt a VKN keretében és végül
• 22 kiállítás és zárórendezvényként 6 Magyar Duna-bál megrendezésére került sor az elmúlt 25 év alatt.

Ezen kívül még több mint 200 más jellegű rendezvény valósult meg.

Úgy vélem elégedettek lehetünk az elhangzott kimutatással. Tiszteletreméltó eredmény, értéke tevékenységre tekintünk vissza.

Mindez csak úgy valósulhatott meg, hogy sikerült kiépíteni a szoros és hatékony együttműködést különböző szervezetekkel és intézményekkel illetve egyénekkel.

Köszönet a Magyar Köztársaság Nagykövetségének a mindenkori támogatásért, úgyszintén a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének, kiváltképpen két egykori igazgatónőjének, Sunyovsky Szilviának és Czimbalmosné Molnár Évának. Továbbá köszönet iskoláinknak, a Duna utcai és a pozsonypüspöki magyar iskolának, valamint valamennyi együttműködő szervezetnek. Köszönet jár a messzi vidékről és Pozsony környékéről érkezett vendégeinknak, akik rendszeresen látogatják rendezvényeinket. Különösen a brünni magyarok csoportjának, a magyarbélieknek, szencieknek és az albáriaknak.

Hölgyeim és uraim!

Engedjék meg, hogy valamennyiünk nevében külön köszönetet mondjak a Rózsvölgyi Kultúrház igazgatónőjének, Eva Filanovának és munkatársainak, akiknek segítségére mindig számíthatunk, kik az elmúlt 25 év alatt nagymértékben hozzájárultak a VKN sikerességéhez.

Vážené dámy páni, vážení páni!

Dovolte my, aby som v mene nás všetkých a v mene organizátorov vyslovil poďakovanie riaditeľke Domu kultúry Ružinov, pani Eve Filanovej a jej spolupracovníčkam za dlhoročnú a nezištnú pomoc a podporu. Môžeme konštatovať, že aj ich zásluhou boli úspešné naše Mestské kultúrne dni za uplynulých 25 rokov. Ďakujeme.

Hölgyeim és uraim!

Szükség van a kitartásra, a szívós munkára és az összefogásra. Ne feledjük, hogy a VKN-kal hozzájárulunk nem csak nyelvünk, kultúránk és önazonosságunk megőrzéséhez éa fejlesztéséhez, hanem az európai népek nagy családja, az Európai Közösség kulturális és nyelvi sokszínűségének gyarapításához is.

Hölgyeim és uraim!

Ezennel megnyitom a 14 rendezvényből álló XXV. Városi Kulturális Napokat. Kellemes estét és jó szórakozást kívánok mindnyájuknak.

2011. október 17.

Nem akarásnak nyögés a vége…

Több mint egy éve folyik a nyüglődés az állampolgárságról szóló törvénnyel. Különböző változatok kerültek napvilágra, hogy hogyan kellene módosítani a Fico-féle tarthatatlan törvényt, amely valójában magyarellenes jogszabály, de a szlovák politikai képviseletben nincs meg az őszinte szándék a változtatásra. Úgy tűnik csaknem valamennyi képviselőnek megfelel a jelenleg hatályos törvény. Különös, hogy az eddigi 133, szlovák állampolgátrságtól megfosztott személy közül legtöbben vannak azok akik a cseh állampolgárságot vették föl (59). Vagyis a szlovák kormányhatalom lelki nyugalommal föláldozza a szlovák állampolgárokat, csak azért, hogy valamilyen módon megakadályozza a felvidéki magyaroknak, hogy könnyített eljárásban felvegyék a magyar állampolgárságot.

A Daniel Lipsic által vezetett belügyminisztérium már egy éve megfeszülten spekulál azon, hogy mi legyen az olyan szlovákiai állampolgárokkal, akik az abszurd jogszabály ellenére mégis fölveszik egy másik ország állampolgárságát. Bukfenceznek, ötölnek-hatolnak, nem találnak megfelelő magyarázatot, keresik a módját, hogyan torolják meg a szabálysértő polgárokat. Nos, nagy büszkén előrukkoltak egy egyedi elmélettel. Egy hihetetlenül nem jelenkori és izzadva megszült okoskodással. Lipsic belügyminiszter még azt is vállalja, hogy ez a hajánál előhúzott elmélet messze nem európai, illetve ellentmond az unióban eddig természetesen alkalmazott gyakorlattal és értékrenddel. A személyek szabad döntésének korlátozása homlokegyenesen ellentmond az európai közösséghez való csatlakozással vállalt alapelveknek.

A Szlovákiában élő, de külföldön állampolgárságot szerzett polgárok helyzetével kapcsolatban a belügyminisztérium kínosan belegabalyodott a saját, körmönfont okfejtésébe. Különös, egyedi logika szerint (ha egyáltalán „logika”), magyarázzák a Fico-törvény hatását, érvényesülését. A belügy szerint, aki fölveszi más ország állampolgárságát, annak ezt haladéktalanul jelentenie kell a lakhely szerinti körzeti hivatalban. Leszögezi viszont a lényeget: az, aki megszerzi más ország állampolgárságát, automatikusan elveszti a szlovákot - külföldi állampolgárrá válik. Aki nem jelenti be a változást, az kihágást követ el, amiért háromezer eurós bírságot róhatnak ki rá. És itt jön a nagy kérdés: az érintett személy attól a pillanattól számítva, amikor megszerezte a másik állampolgárságot, a hatályos szlovák törvény szerint már csak idegen állampolgár. Milyen jogon követelheti a belügy egy másik ország állampolgárától - aki már nem szlovák állampolgár - hogy valamilyen jelentést tegyen egy körzeti hivatalnak, amikor már nem szlovákiai állampolgár? Milyen kihágást követett el az adott idegen állampolgár? Külföldi állampolgárként, minek értelmében fizessen még pénzbírságot is, ha már nem szlovák állampolgár?  És így folytathatnánk a logikai eszmefuttatást. A tény az, hogy valami nagyon nincs rendben a belügyminisztériumi törvénymagyarázattal.

Mindez ismét csak azt bizonyítja, hogy a Fico-féle jogszabály nagyon rossz. Egyedüli ésszerű megoldás a jogszabály megszüntetése. Egy éve nem boldogulnak vele. De talán nem is akarják megváltoztatni?! Ismét föltehetjük a kérdést - mint már annyiszor - kinek fáj, kit zavar, ha Szlovákia állampogárai nem egy, de akár több más állampolgárságot is megszereznek a szlovákiai mellett? Ha Szlovákiában él és dolgozik valaki, akkor számára egyértelműen a hazai jogszabályok hatályosak. De csak abban az esetben, ha megmarad a szlovák állampolgársága.

Cui prodest – kinek az érdeke?

         A Szabad Újság 36. számában (szept.7.) megszólalt két szakember az érvényes közoktatási törvény készülő módosításával kapcsolatban, amely magába foglalja azt a lehetőséget a nemzeti kisebbségek számára, hogy iskoláikban egyes tantárgyakat szlovák nyelven oktassanak. Különös, hogy az egyikük, aki a nagypolitikában is tapasztalt oktatási szakember, azonnal megérezte az „ártatlan” megfogalmazásban rejlő veszélyt, és riadót fúj. Másikuk, a kormánykoalíciós Most oktatási szakértője pedig csak könnyedén elhárította a felvetett problémát, amellyel nem kell különösebben foglakozni. Sőt, egy ún. sikertörténettel igyekszik elkendőzni a kérdést. Sikertörténet? Külön fejezet a nemzetiségi oktatásról? De miről is szól? Többek között a J. Mikolaj-féle ravaszságot tartalmazza, az egyes tantárgyak szlovák nyelvű oktatásának lehetőségéről.

         Nem szabad félvállról kezelni a hazai magyar oktatásra és egyúttal közösségünkre leselkedő bármilyen veszélyt. Résen kell lennünk! A készülő jogszabály megtévesztő módon fölkínálja a lehetőséget. Mi lesz a folytatás, hogyan kerül majd alkalmazásra? Lappangó veszély, amely úgyszólván fölismerhetetlenül beszivárog a tudatba – sok szülő észre sem veszi. Hogyha hatályba lép a tervezett módosítás az említett lehetőséggel, ki dönti majd el, hogy melyik osztályban milyen tantárgyak esetében cserélik föl az anyanyelvet az államnyelvre? Az iskolaigazgató, a tanári kar, az osztályfőnök vagy a szülők? De mi lesz azokkal, akik hűek maradnak anyanyelvükhöz – a magyar nyelven való oktatáshoz. Viszont azok, akik szlovákul fogják az egyes tantárgyakat tanulni, lassan de biztosan és céltudatosan elindulnak a magyar nyelvtudás szűkítésének, azaz a fokozatos asszimilációnak az útján. Jövőnket tekintve – a spekuláló szülőknek köszönhetően – már régen van egyértelmű veszteségünk: az a több mint 20% magyar fiatal, aki szlovák iskolába jár. Egyes tantárgyak szlovák nyelvű oktatása – nagyvonalú ajánlat. Valójában szerény kezdetnek tűnik, de a múltból tudjuk, nemegyszer meggyőződtünk róla, hogy végül mi is a valódi szándék.

         Ebben a kérdésben nincs félmegoldás. Egységesen és határozottan kell föllépnünk, ha meg akarjuk menteni az utánunk jövő nemzedékek magyar öntudatát és szilárd önazonosságát. Nyíltan és rendíthetetlenül kell kiállnunk azért, ami emberi jogaink szerves része – nincs helye semmiféle kompromisszumnak! Vegyük észre végre a szívós és következetes, a többségi nemzet gyakran árnyaltan tervezett elnemzetlenítési törekvéseit!

         Tulajdonképpen minek ez a ravaszul fölkínált lehetőség? Nincs rá szükségünk, nem kell! Ha magyar iskola, akkor magyar nyelven tanítsanak minden tantárgyat. Így lehet a legjobban az új ismereteket megérteni és elsajátítani a tudást - már J. A. Komenszky is ezt vallotta. Ne bonyolítsuk a gyerekek életét, ne kényszerítsük őket olyanra, ami nekünk sem lenne jó.

         Az eddigi gyakorlat, tapasztalatok egyértelműen bizonyítják, hogy aki tovább akar tanulni, illetve képezni magát, később – felnőtt fejjel – bármilyen nyelven is el fogja tudni sajátítani a szakmájához szükséges tudást. De csak akkor, ha az anyanyelvén „alapozott”.

         Kinek hasznos az ilyen, elénk tárt lehetőség? Nekünk, felvidéki magyaroknak nem! Ne hagyjuk magunkat félrevezetni!

2011. IX. 14.

                                                                            Duka Zólyomi Árpád

Száz éves a MI PETŐFINK

ünnepi beszéd

2011. szeptember 8.

Tisztelt ünneplő közönség, tisztelt vendégek, kedves pozsonyiak, hölgyeim és uraim!

Száz éves a „MI PETŐFINK” !

Egy évszázada, 1911. szeptember 8-án ezen a napon avatták föl Radnai Béla, pozsonyi születésű szobrászművész remekművét, Közép-Európa egyik legszebb szecessziós szoborkompozícióját, a pozsonyi Petőfi-szobrot.

Megemlékezni és ünnepelni gyűltünk össze. Megemlékezni arról, hogy milyen ereje volt az összefogásnak, amikor száz éve – nemzetiségre való tekintet nélkül – a Pozsonyt szerető felvilágosult polgárok emlékművet állítottak az örök nyughatatlan, vándorló, a szabadságért és függetlenségért küzdő, halhatatlan költőnek.

Ünnepelni gyűltünk össze azért, mert az elmúlt évszázad pusztító viharainak dacára megmentettük Radnai Béla alkotását, életben maradt e csodálatos Petőfi-szobor. Legyünk büszkék és ünnepeljünk, mert nagy öröm mindannyiunk számára, hogy a több mint nyolc évtizeden át számtalanszor meggyalázott, megrongált és megcsonkított Petőfi-szobor nyolc éve fölújítva e méltó és csaknem biztonságos illetve nyugodt belvárosi környezetbe került.

Vážení prítomní, ctení hostia, milý Bratislavčania!

Srdečne vás vítam na dnešnej mimoriadnej slávnosti. Bratislavská socha Sándora Petőfiho dnes oslavuje svoje sté narodeniny. 8. septembra 1911 odhalili túto jedinečnú secesnú sochu bratislavského rodáka Bélu Radnaiho. Zhromaždili sme sa, aby sme spomínali na súdržnosť obyvateľov mesta, ktorí – bez rozdielu na národnosť – so spoločnými silami postavili pamätník nesmrteľnému básnikovi, ktorý svojím životným dielom hlásal a obhajoval slobodu a nezávislosť. Oslavujeme, lebo napriek takmer storočnej kalvárii a po nespočetnom zneuctení sme spolu zachránili neoceniteľný poklad Bratislavy, toto majstrovské dielo akademického sochára Bélu Radnaiho.

Hölgyeim és uraim!

Az itt álló szoborkompozíciót a pozsonyiak XIX. századi, Petőfi iránti nagy tisztelete és lelkes szeretete hozta létre.

Petőfi többször járt Pozsonyban: 1840-ben, 1841-ben és 1843-ban. Minden alkalommal, nagy reményekkel, izgalommal és elfogultan érkezett az akkori fővárosba, amely már régen szolgálta a magyar irodalmat és számos rejtélyt, meglepetést valamint lehetőséget tartogatott a fiatal költő számára. Viszont nagy szegénységben, versírásból, másolásból és az országgyűlési tudósítások szerkesztéséből élt. Petőfi Pozsonyban alapvető tapasztalatokat szerzett a közéleti ismeretekből és a politikából, aminek később, a forradalom alatt, nagy hasznát vette Pesten.

A szabadságharc leverése, Petőfi eltűnése illetve hősi halála utáni Bach-korszak zsarnoksága ellenére a nagy költő emléke tovább élt Pozsonyban. A kiegyezés után a költő alakja új erővel elevenedik meg. Városunkban fokozatosan erőteljes Petőfi-kultusz alakul ki. 1873-ban megalakul a Toldi Kör, amely a magyar irodalom népszerűsítésével foglakozik és ezen belül Petőfi emlékével. 1900-ban a Toldi Kör emléktáblát helyezett el az Apácapályán (a mai Panenská u.) arra a házra, amelyben a költő élt. Ma is látható a kerete a 27-es számú ház homlokzatán. Eltökélt szándékunk, hogy ezen a helyen egy felújított Petőfi emléktáblát avassunk föl.

A pozsonyi Petőfi-kultusz kicsúcsosodása a szobor elkészítése és fölavatása volt. A Mária Terézia szobor alkotója a pozsonyi születésű Fadrusz János tervezte a Petőfi-szobor megalkotását, de váratlan halála megakadályozta ezt. A századforduló előtt egy pozsonyi német újságíró vetette föl a Petőfi-szobor fölállításának és a közadakozásnak a gondolatát. Az 1899-ben megalakult Szoborbizottság 1904-ben meghirdette a nyilvános pályázatot. 37 pályamű gyűlt össze. Radnai Béla, Fadrusz tanítványa nyerte el a szobor elkészítésének megbízatását. A pozsonyi polgárok gyűjtésbe kezdtek: nemzetiségre való tekintet nélkül a város lakosságának, az adakozók ezreinek köszönhetően született meg e nagyszerű szoborkompozíció.

1911. szeptember 8-án került sor, a nagy ünnepséggel egybekötött szoboravatásra, amelyen számos közjogi méltóság és kiemelkedő egyéniség jelent meg. A Petőfi-szobrot a mai Hviezdoslav téren (az akkori Kossuth téren), szemben a Nemzeti Színházzal leplezték le.

Vážené dámy, vážení pání!

Tento náš pamätník Petőfiho vytvorila úcta a nadšenie Prešpurčanov 19. storočia k veľkému básnikovi. Petőfi viackrát navštívil Prešpurk, najmä v období zasadania uhorského snemu. Napriek tomu, že biedne žil – z písania básní a odpisovania, resp. redakcie spravodajstva snemu – v zastupujúcom hlavnom meste Uhorska si osvojil veľa skúsenosti z politiky a z verejného života. Po páde revolúcie a boja za slobodu Uhorska, resp. po hrdinskej smrti Sándora Petőfiho, občania Prešpurku dlhé desaťročia nezabudli na veľkého básnika a ctili jeho pamiatku. V roku 1873 založený kultúrno-literárny Toldiho spolok usmerňoval a živil spomienku na Petőfiho. Roku 1900 odhalili pamätnú tabuľu na Panenskej ulici č. 27, ktorého rám doteraz vidno na priečelí budovy. Našou snahou je obnoviť túto pamätnú tabuľu.

Vyvrcholením kultu Petőfiho v meste bolo zhotovenie a odhalenie sochy básnika a revolucionára v roku 1911. Verejnú súťaž vyhral návrh Bélu Radnaiho a každý občan Prešpurku – Maďar, Nemec, Slovák, Bulhar, či Chorvát – prispel k verejnej zbierke na postavenie sochy. 8. septembra 1911 sa konala veľkolepá slávnosť odhalenia sochy pred Národným divadlom na dnešnom Hviezdoslavovom námestí.

Hölgyeim és uraim!

Nem sokáig, egy évtizedig büszkélkedhettek a pozsonyiak, és gyönyörködhettek a haraszti termőkő alapzaton álló, carrarai márványból készült Petőfi-szoborban. Az I. világháborút lezáró trianoni döntés után a jelenlegi Szlovákia területére bevonuló cseh katonaság lerombolt mindent, ami az Osztrák-Magyar Monarchiára emlékeztetett. Mária Teréziát darabokra törték. A Petőfi szobrot csupán bedeszkázták, majd lebontották, darabjait ládákba tették és elhelyezték a Frigyes (mai Grassalkovich) palota garázsába, ahonnan 1928-ban átszállították a Marhavásártér (vágóhíd) istállójába.

A II. világháború után, csak 1955-ben bukkantak rá Petőfi szobrára egy elhagyott városszéli telep raktárában. Egy év múlva, a város vezetésének határozata alapján a ligeti parkban föl lehetett állítani a költő szobrát. A hatvanas években ezt a parkot J.Král, szlovák költőről nevezték el és szobrát a Petőfi szoborral szemben helyezték el. Radnai szobrát rövid időn belül áthelyezték egy eldugott, nem éppen méltó helyre, a városi nyilvános illemhely mellé.

Vážené dámy, vážení páni!

Radosť Bratislavčanov netrvala dlho. Po I. svetovej vojne, do Bratislavy prichádzajúca česká armáda zničila všetko čo pripomenulo Rakúsko-Uhorskú monarchiu (sochu Márii Terézii rozbili na kúsky). Našťastie socha Petőfiho sa zachránila. Zadebnili ju a schovali do garáže dnešného Grasalkovičovho paláca a neskoršie premiestnili do maštale bratislavského bitúnka. Až r. 1955 sa rozhodlo mestské vedenie opäť postaviť sochu Petőfiho, a to v petržalskom parku. Za krátku dobu – potom ako oproti postavili sochu Janka Kráľa – odsunuli sochu Petőfiho na veľmi nedôstojné miesto, vedla mestského záchoda, kde pod vplyvom prírodných síl, ale hlavne vďaka vandalizmu, resp. nacionalistickým vášňam sa postupne doničila.

Až roku 2000 (dvetisíc) hŕstka Bratislavčanov založila Pamätný výbor Sándora Petőfiho, s cieľom obnoviť sochu a premiestniť na dôstojné miesto. Vybudovala sa efektívna, cieľavedomá a úspešná spolupráca s Magistrátom hl. mesta Bratislavy, Miestnym úradom Bratislava Staré-mesto. Výsledok bolo slávnostné znovu odhalenie súsošia Sándora Petőfiho 15. Marca 2003.

Hölgyeim és uraim!

Az elmúlt évtizedek alatt sok támadásnak volt kitéve Petőfi Sándor szobra. Számtalanszor meggyalázták, bemázolták, megrongálták és megcsonkították. Az időjárás is megtette a maga káros hatását. 2000-ben, pozsonyi Petőfi-rajongók egy kis csoportja hivatalosan is létrehozta a PSEB-t azzal az eltökéléssel, hogy meg kell menteni a válságos állapotban levő Petőfi szobrot. A fővárosi és óvárosi vezető tisztségviselőkkel és önkormányzati testületekkel kialakított jó és lelkes együttműködésnek, a közadakozásnak illetve az összetartásnak köszönhetően 2003. Március 15-én ünnepélyes keretek közt, itt a Medikus-kertben újraavattuk Radnai Béla gyönyörű Petőfi-szoborkompozícióját.

Vážení prítomní!

Aj dnešné slávnostné podujatie je ušľachtilým príkladom a dôkazom toho, že ak je dobrá vôľa vzájomne spolupracovať, ak existuje aj úcta k pamätihodnostiam, tak aj výsledok bude pre radosť obyvateľov Bratislavy. Socha je nás všetkých – najmä tých, ktorí chápeme poéziu a odkaz veľkého básnika Petőfiho, máme rád slobodu a nezávislosť, resp. ctíme rovnoprávnosť všetkých ľudí bez rozdielu na národnosť.

Tisztelt ünneplő közönség!

Ma ismét, együttműködve a fővárosi és az óvárosi képviselő testületekkel, illetve a Pozsonyt szerető felvilágosult polgárokkal közösen ünnepeljük Petőfi Sándor szobrunk, a „Mi Petőfink” 100. születésnapját. Ünnepeljünk ugyanolyan lelkesedéssel, mint tették azt Pozsony polgárai száz évvel ezelőtt. Szeressük és óvjuk Petőfi szobrát, hogy a következő évszázadban is tovább hirdesse népeink vágyát a szabadságért, egyenlőségért, a kölcsönös megértésért és tiszteletért.

Pozsony, 2011. szept. 8.

Duka Zólyomi Árpád

Nil admirari – semmin se csodálkozz, mondta Horatius. Semmin se csodálkozz, ha Szlovákiában élsz – mondom én.

         Mert miféle országban is élünk? A szlovák politikai képviselet kisebbségi komplexusaiból fakadó rettegése, a magyaroktól való félelme, amely gyűlöletbe csap át, egyre újabb és újabb abnormalitásokat produkál. A szenvedő alany pedig elsősorban felvidéki magyar közösségünk.

         Szlovákia és a kettős állampolgárság! Micsoda nagy üggyé nőtte ki magát. Szlovák politikusok, kormánytagok, az ország legfelsőbb közjogi méltóságai össze-vissza nyilatkoznak – már maguk sem tudják, hogy mit is kellene tenniük. Belegabalyodnak önmaguk gondolataiba – nagy a zűrzavar és nem tudják, hogy mi legyen a megoldás. Egyben viszont idegesen egységesek. Minden áron meg kell akadályozni, hogy a felvidéki magyar fölvegye a magyarországi állampolgárságot. Ennek érdekében képesek mindent és bárkit föláldozni, aki más állampolgárságot igényelne. A XXI. század Európája, illetve az Európai Közösség és a nemzetközi színteret illetve jogokat jól ismerő politikusok és szakértők pedig csak dermedten figyelik, hogy mi játszódik le ebben a kis országban. Miért kell tiltani, minden eszközzel megakadályozni azt, hogy Szlovákia állampolgárai egy vagy akár több állampolgárságot vegyenek föl?

         Van egy hatályos (Fico-féle) törvény. Gyakorlati érvényesítése – ad abszurdum – lehetetlen. Ha valaki fölvesz egy másik állampolgárságot (természetesen elsősorban a magyar az izgató) de jure azonnal, minden teketória nélkül elveszti a szlovákot. Az ellentmondás, „a butaság” abban rejlik, hogy az alkotmány értelmében nem lehet senkitől megvonni az állampolgárságot. Vagyis csak akkor szűnhet meg, ha az adott szlovákiai állampolgár önként mond le róla. Tehát az egyik lehetőség: fölveszem a másik (magyar) állampolgárságot és hallgatok – az élet megy tovább. Az eddig alkalmazott nemzetközi kapcsolatok élő szabályai szerint a szlovák hatóságoknak nincs semmilyen eszközük és lehetőségük megbizonyosodni arról, hogy ki vette föl más ország állampolgárságát (az Új Szó helytelenül állítja – 2011. júl. 29. – ennek ellenkezőjét). Nincs olyan állam, amely ezeket az adatokat kiszolgáltatná. A másik lehetőség, hogy bejelentik az illetékes hivatalban a másik állampolgárság megszerzését. Tehát az ominózus Fico törvény értelmében, de már nyíltan, ország-világ előtt elvesztik a szlovákot. De mégsem, mert személyesen nem mondtak le róla. És itt jön a zűrzavar, a komédia, amibe az SZK belügyminisztériuma is már belezavarodott. Élő példa az MKP lévai elnöke (Gubík László), akinek űrlapot küldött a belügy, töltse ki, hogy lemond szlovák állampolgárságáról – de ő nagyon helyesen nem töltötte ki, mert nem akar lemondani szlovákiai állampolgárságáról.

Hogy mi lesz a folytatás, ki tudná megmondani? A Fico-féle törvény végül is nem írhatja fölül az alkotmányt! Vagyis a szlovák állami szervek, illetve politikusok egyre jobban belegabalyodnak a saját „csodálatos” kelepcéjükbe. A szlovák belpolitika nevetségessé teszi magát. Érezhetően nem tud mit kezdeni a 105 „becsületes” szlovákiai állampolgárral, akik már elméletileg – a hatályos törvény értelmében – ki lettek „zsuppolva”, de az SZK alkotmánya szerint minden rendben van, mert saját akaratukból eddig nem mondtak le a szlovák állampolgárságról.

         Van még egy út: aki annyira becsületes és úgy érzi, hogy be kell jelentenie a magyar állampolgárság megszerzését, és komolyan veszi a szlovák elvesztését, vágjon bele az újrahonosításba. Ha Szlovákiában született, itt él és dolgozik, akkor minden feltétele megvan ahhoz, hogy megszerezze a szlovák állampolgárságot. Faramuci, komikus helyzet, de érdemes lenne megkísérelni a szlovák hivatalos közegeket kissé megpiszkálni.

         Milyen megoldás várható? Állítólag ősszel kiderül. A kormánykoalíció, a belügy, a kormány és a legfelsőbb törvényhozás képviselői csak összevissza beszélnek, és kapkodnak fűhöz-fához, és valójában nem tudják, mi a teendő. Egy rögeszme viszont rendíthetetlenül vezérli őket: meg kell akadályozni, hogy az ősi magyar gyökerekkel rendelkező felvidéki polgárok felvehessék a magyar állampolgárságot csupán azért, mert történelmileg, nyelvükben, kultúrájukban, vagyis önazonosságukban a Kárpát-medencei összmagyarsághoz tartoznak. Ha a készülő jogszabály-módosításban rögzítik a másik állampolgárság megszerzési lehetőségeinek feltételeit, akkor továbbra is hogyan fogják kezelni azokat a magyarokat, aki nem felelnek meg a felsorolt követelményeknek, de fölveszik a magyar állampolgárságot?

         Nevetséges és együgyű a legfelsőbb szlovák politikai képviselőktől rendszeresen hallani a nem végiggondolt, értelmetlen kijelentéseket: Szlovákia területén nem fogják elismerni a magyar állampolgárságról szóló törvény hatályosságát. Nem is szükséges, erre senki sem kéri őket. Ez a jogszabály Magyarországon érvényes. Az a szlovákiai magyar, aki megszerzi a magyar állampolgárságot, ha Szlovákiában él és dolgozik, akkor szlovák állampolgárként az SZK jogrendje szerint kell cselekednie.

         Mi tehát a követnivaló, észszerű, higgadt magatartás ebben a helyzetben? Minden felvidéki magyarnak egyéni joga dönteni – nyugodtan, félelem nélkül megszerezheti a magyar állampolgárságot. És ha már ilyen nem európai és torz a szlovákiai jogrend és a politikusok gondolkodásmódja, akkor ajánlatos lenne hallgatni róla.

2011. aug. 28.

                                                                  Duka Zólyomi Árpád

Kisebbségi érzés vagy csak bűntudat?

A szlovákiai Tisztelt Háznak, illetve a szlovák politikai színtérnek ismét született egy „gyöngyszeme”. Hosszú heves és minősíthetetlenül zavaros vita után nagy buzgósággal elfogadtak egy határozatot a magyarországi alaptörvénnyel kapcsolatban. Ismét nagyot kiáltottak a világba és olyat tettek, ami nem divat az unió tagállamai között, illetve Európában: górcső alá vették egy szomszédos állam alkotmányát és keményen megmondták róla a véleményüket. Hihetetlen tett, de mi már nem csodálkozunk rajta. A legfelsőbb törvényhozásban megalkottak egy dokumentumot, amelynek azonkívül, hogy „jól megmondták” a magyaroknak és a világnak, egyáltalán nincs jogi értelme és súlya. Ilyen gyerekes magatartást már nem egyszer tapasztaltunk az elmúlt húsz év alatt (lásd pl. 1996-ban a szlovák-magyar. alapszerződés ratifikálásakor elfogadott külön határozatot, a KMKF-vel kapcsolatos nyilatkozatot stb.).

A szlovák politikai színtér képviselői ismét megmutatták ügyefogyottságukat és bebizonyították, hogy ilyen magatartással nincs helyük az európai politikában. Mi a háttere az ilyen hullámszerű megnyilvánulásoknak? A félelem, a rettegés? Már szinte törvényszerűvé vált, hogy a szlovák politikusok minden cselekedetüket a magyarországi események vetületében, az ott hozott határozatok függvényében teszik. Minden magyar döntésre gyorsan reagálnak, és görcsösen ellenlépéseken törik a fejüket. Nagyon mélyen működhet bennük a nem bevallott bűntudat. Csaknem száz éve olyan területeket bitorolnak, ahol a magyar nemzeti közösség - amely soha nem mozdult el a helyéből - többségben van. A lényeg a magyaroktól való rettegés és ez nem méltó egy ország legfelsőbb politikai vezetéséhez, illetve közjogi méltóságaihoz. Ez az elfogadhatatlan politikai magatartás kisebbségi komplexusoktól telített. A szlovák politika már sohasem nő ki ebből az állapotból? Már sohasem fog tudni fölülemelkedni kicsinyes félelmein és korszerűen, az európai értékrend szerint viselkedni?

Igaz, a szlovákiai parlamentnek joga van reagálni a Magyarországon hozott döntésekre, de minek? Csak nevetségessé teszi magát. Elfogadtak egy dokumentumot, de minek, milyen reményekkel? Azt hiszik, hogy ennek hatására gyorsan, szorongva összeül a magyar országgyűlés és megváltoztatja alaptörvényét? Milyen sötétségben élnek! Szemellenzővel, bezárt fülekkel, köldöknézésben szorongva, de pöffeszkednek ezek a politikusok. Jobb dolguk sincs, mint ilyen „kapitális” témákkal foglalkozni? Közben az ország és a lakosság számos létfontosságú problémával szembesül.

És mi felvidéki magyarok kénytelenek vagyunk ennek a magatartásnak a következményeit eltűrni, és állandóan küzdeni az Európában már természetes jogainkért.

2011. V. 29.

Cui bono – kinek jó?

A magyar kormány úgy döntött, hogy a határon túli magyarok anyagi támogatását új rendszerben fogja megvalósítani. Ebből a célból hozta létre a Bethlen Gábor Alapot (BGA), amely egységesíteni hivatott az eddig szerteágazó megvalósítási folyamatot.

Felvidéken az oktatási-nevelési támogatások folyósításának végrehajtója kezdettől a Pázmány Péter Alapítvány (PPA) volt, amelynek a hatályos magyarországi, illetve a szlovákiai törvények, sőt a 2003-ban megkötött kormányközi megállapodás értelmében kellett dolgoznia. A többi határon túli magyar közösségekkel ellentétben nálunk rendhagyó volt a helyzet, mert a támogatás nem juthatott közvetlenül a szülőkhöz, hanem a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségének (SZMSZSZ) helyi szervezetei kezelésével valósulhatott meg. Vállalni kellett ezt a megoldást, mert ellenkező esetben – a szlovák fél elutasítása miatt – a felvidéki magyar tanulók nem részesültek volna ebben a nagyon is hatásos támogatásban. Az elmúlt években egyértelműen bebizonyosodott, hogy ez a rendszer végül is nagyon hatékony: amennyi a magyar iskolát látogató tanuló, annyiszor 22400 Ft. jutott el a szülők helyi szervezetéhez, amivel előre pontosított terv szerint gazdálkodhattak. Így csaknem száz százalékos volt a támogatás kihasználása. A magyarországi jogszabály szerint járó működési költséget is pontos tervek szerint és pályáztatással használtuk fel. A PPA minden tanulmányi évben a magyarországi feltételeknek megfelelően írhatta ki a pályázatokat. Szlovákiában évente részletes jelentést kellett beterjeszteni a külügyminisztériumba, pontosabban a szlovák-magyar vegyesbizottság elé.

A PPA számolt azzal, hogy lesznek bizonyos változások a támogatás lebonyolításának formájában. Az elmúlt több mint fél év alatt viszont nem került sor semminemű kölcsönös megbeszélésre a magyar felelős felekkel – csak kósza hírek alapján találgathattunk. Ezért meglepő, sőt megdöbbentő volt, amikor néhány hete beidézték a PPA képviseletét a felelős minisztériumba és rövid tíz perc alatt – minden párbeszédet és vitát kizárva – közölték a döntést, amelynek értelmében a PPA-ra már nem lesz szükség és az oktatási-nevelési támogatás lebonyolításával a továbbiakban a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségét (SZMPSZ) bízzák meg. Az esetleges valós indokot csak később próbáltuk meg kidedukálni: elsősorban Erdélyben, de másutt is csupán a pedagógusok szervezetét szándékoznak megbízni ezzel a feladattal. Érthetetlen számunkra, hogy milyen logika alapján a SZMPSZ kapta a megbízatást, illetve hivatott az oktatási-nevelési támogatás szétosztásának lebonyolítására. A kedvezmény-törvény értelmében a szülőket illeti meg a támogatás, tehát egyértelműen a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége lenne hivatott erre a feladatra.

Meggyőződésem, hogy az új megoldás - főleg nálunk Felvidéken – nincsen felelősségteljesen végiggondolva. Ezentúl a támogatás közvetlenül a szülőkhöz jut, vagyis a nekik kell majd személyesen kérvényezniük, vállalva a nem egyszerű papírmunkát, a szükséges nyomtatványok kitöltését és a bizonyító okiratok beszerzését. Ezentúl a tanítóknak, tanároknak kell vállalni a lebonyolítás felelősségét. Ráadásul a SZMPSZ-nek nincsen minden magyar iskolában alapszervezete. A személyesen benyújtott kérvények alapján a BGA közvetlenül a szülő folyószámlájára fogja utalni az adott összeget (tehát minden szülőnek erre a célra folyószámlát kell nyitnia). Nehezen elképzelhető, hogy a SZMPSZ-e milyen módon fogja ellenőrizni, hogy mire használták fel a támogatást.

Tudni kell még egy fontos tényt: ezentúl nem lesz a magyar törvények alapján folyósított ú.n. működési költség, amelynek fölhasználását illetően, számos hamis bölcselkedőnek és kritizálónak köszönhetően rendszeres támadások érték a PPA-t.

Kinek jó ez az új helyzet? A szülők meglepődtek és elégedetlenek, a pedagógusok kétségbe esnek a rájuk háruló új feladatok láttán. Nagyon egyszerű logikával előreláthatóan a lehetséges össztámogatás merítése messze lesz a száz százaléktól. A szülőkre háruló bonyolult intézés miatt feltételezhetően sokan inkább le fognak mondani a támogatásról. Más további problémák is felmerülnek, amelyek pillanatnyilag még nincsenek tisztázva. Mivel nem ösztöndíjról van szó, hanem támogatásról, Szlovákiában a megadóztatás veszélye is fennáll. A szlovákiai adatvédelmi szabályokkal is szembekerülhetünk. Ha a szülő nem írja alá az adatvédelmi záradékot, nem lesz jogosult a támogatásra. Ha viszont aláírja, vagyis kiadja külföldre a személyi adatait (amit nem lehet feltételekhez kötni), akkor az megtámadható lesz.

Az elmúlt hetekben számos ellentmondó és valótlan hír jelent meg az oktatási-nevelési támogatás jövőbeni megvalósításáról. Számtalan „bölcs” a maga igaza mellett ágál, de egyik sem veszi a fáradságot, hogy alaposan utána nézne a valós helyzetnek. Ahány tudósító, újságíró, annyi a meggyőződéses „igazság”. Jó lenne, ha nem terjednének félrevezető hamis információk. Például egyes „jól tájékozott” tudósítók úgy tudják, hogy a PPA kuratóriuma sietett tájékoztatni a szlovákiai külügyet az új helyzetről. Naivitás azt hinni, hogy a külügyminisztérium és a Szlovák-Magyar Vegyesbizottság nem szerzett már másnap kellő információkat a magyar fél döntéséről. A nemrég tanácskozó vegyesbizottság szólította föl a PPA kuratóriumát, hogy számoljon be az új helyzetről. M. Dzurinda külügyminiszter kellőképpen tájékozódva ült le tárgyalni a magyar tárcavezetővel, Martonyi Jánossal.

Meglepőek voltak Martonyi külügyminiszternek a találkozó utáni kijelentései is. Vagy nem volt kellőképpen felkészítve, vagy szántszándékkal mondta, hogy ezentúl sem a természetes (szülő) személynek fizetik ki a támogatást, hanem jogi személyek, szervezetek, az SZMPSZ és a SZMSZSZ lesznek a végrehajtók és osztják szét a pénzt. Tudjuk, hogy ez nem így lesz. Ez a megállapítás azért nem igaz, mert az új rendszer szerint nem a szervezethez jut a támogatás összege, hanem Budapestről közvetlenül a szülő folyószámlájára fogják folyósítani a a pénzt. A kormányközi szerződésben lefektetett megállapodások mellőzése a jövőben még számos problémát fog okozni. Az ezzel kapcsolatos diplomáciai megoldást a magyar félnek kellene kezdeményeznie.

Ilyen előzmények után valóban aggályokkal nézünk a jövő elé. Lehet, hogy az SZMPSZ-nek megfelel az új helyzet – az elmúlt években mindent megmozgatott azért, hogy kiiktassa a Pázmány Péter Alapítványt, de a következő években nem könnyű és sok mindenben nem tisztázott feladat hárul majd a pedagógusokra. Örülnénk, ha visszaállna a régi rend, az oktatási-nevelési támogatás kihasználásának olajozottan működő rendszere. Tudatosítanunk kell, ha nem így lesz, akkor az új állapotoknak az egyedüli szenvedő és megkárosított alanyai a felvidéki magyar szülők, illetve tanulók lesznek.

Duka Zólyomi Árpád

Van remény a megújulásra

Meggyőző és reményteljes volt a Magyar Koalíció Pártjának kongresszusa Nagymegyeren. Már a több mint 95 százalékos (317 küldöttből 302 volt jelen) részvétel is bizonyította, hogy a párt mögött szilárdan álló tagság – a múlt évi válság, illetve megtisztulás után megmaradt tábor – parlamenten kívüli helyzetünkben is eltökélt szándéka talpra állni és a következő években megújítani valamint szilárd, fegyelmezett alapokra helyezni az MKP munkáját. A szombati kongresszuson tapasztalt légkör megnyugtató derűlátásra ad okot. Már csak azért is, mert ha visszatekintünk az elmúlt több mint húsz év szlovákiai politikai színterének rendkívül bonyolult és változatos alakulására, amikor a parlamenti pártok hasadása, új mozgalmak létrejötte szinte napirenden volt, amelyek rövid idő elteltével törvényszerűen eltűntek a süllyesztőben, vagy ismeretlenné váltak - ez a mi esetünkben, hála istennek nem következett be. Továbbá az is fokozatosan egyértelművé válik, - nemzeti közösségünk tagjai is egyre inkább rádöbbennek - hogy a parlamentbe és a kormányba került „vegyestákolmányú” párt nem az, amire a jelenlegi feszült és szlovák nacionalizmussal teli légkörben magyar közösségünknek szüksége van. Egy olyan pártra van szüksége, amely száz százalékosan kiáll és küzd érdekeinkért, a nemzeti közösségek nemzetközi dokumentumok által szavatolt jogaiért. Ezért is elengedhetetlenül kell a felvidéki magyarságnak az egyedüli magyar párt – szüksége van az MKP visszatérésére és megerősödésére.

A XI. Országos Kongresszus lelkesen elfogadta, az újonnan megválasztott elnök, Berényi József által fölvázolt elképzeléseket és legszükségesebb tennivalókat a következő három évben: a párt gyors konszolidálása és erőteljes integrálása úgy, hogy a következő parlamenti választások sikeresek legyenek az MKP számára. Berényi elnöki beszámolója, elnökjelölti bemutatkozása és kongresszusi zárszava határozott, sallang- és „vattamentes” beszéd volt. A küldöttek fegyelmezetten választották meg a párt legfelsőbb tisztségviselőit és irányító testületeit. Megnyugvással konstatálhatjuk, hogy az új alelnökök, illetve az Országos Elnökség összetétele jó: szakmailag képzett és tapasztalt emberekből áll. Az őszinte és nyílt tenni akaró légkört csupán a volt MKP elnök, Csáky Pál ködösítő és kiszámíthatatlan játéka zavarta meg. Az utólag kitudódó előjátékról nem is beszélve, amikor – mintha misem történt volna - valamelyik vezető tisztség megszerzésével szándékozott visszatérni a csúcsra (még az alapszabály megnyitása árán is!!!). Megdöbbentő, ha valakinek ennyire nincsen önkritikája! Elgondolkodtató és meggyőződésem szerint nem egészséges, sőt a párt számára nem hasznos Csáky megjelenése az új Országos Elnökségben. Mindazok után, hogy az ő keze alatt ment tönkre pártunk és zuhant a mélybe, mert nem fedezte fel és tudatosította időben valamint képtelen volt kezelni, az elnöki szék elfoglalása után tüstént megjelenő feszültséget, majd a rohamosan erősödő „nagy bajt” - egy év kevés az önreflexióra és a megújuló átalakulásra. Ilyen helyzetben ajánlatos jó pár évet – ma időszerű szakmai fogalommal élve – egy „pihentető medencében” eltölteni, hogy utána a múltat átértékelve, megreformált nézetekkel kezdjen el az illető felfele lépdelni az MKP létráján.

Nem vagyunk kilátástalan, rossz helyzetben: vannak polgármestereink, helyhatósági, megyei, sőt európai parlamenti képviselőink – nem szokványos, különleges állapot. Nyugodtan mondhatjuk, hogy parlamenti párt vagyunk – egy felsőbb szinten, az EU-ban. Jó, ha tudatosítjuk, hogy ez egy komoly hadsereg, egy céltudatosan használható nagy erő. Csak átgondoltan és bölcsen kell megszervezni valamint irányítani, hogy magyar közösségünk életének minden területén eredményesen alakítsuk jövőnket.

Az elsőszámú feladat a szorgalmas és kitartó pártépítés, az MKP megszilárdítása, amihez az kell, hogy vezetőink, az OE és OT tagjai valamint kerületi és járási tisztségviselőink szorgalmasan látogassák a vidéket, magyarlakta régióinkat és rendszeresen foglakozzanak az egyedi problémákkal (rendkívül fontos pl. önkormányzataink regionális, határon átívelő együttműködése, amelyhez megvannak az elérhető uniós anyagi eszközök is). Csak úgy növelhetjük támogatóink táborát, ha rendszeresen foglakozunk magyar polgáraink mindennapi életével, amihez elengedhetetlen az egyes szakterületek korszerű megfogalmazása valamint a feladatok hatékony megvalósítása. Ne feledkezzünk meg a polgári szervezetekről. Minden demokratikus jogállamban nemcsak nagyon fontost társadalomépítő szerepük van, hanem a politikai és közélet feletti kritikus ellenőrző tevékenységük is nagyrészt hozzájárul az állam kiegyensúlyozott működéséhez. Egy további terület, amit fontosnak tartok és nagyobb odafigyeléssel kellene kezelni: a párt külkapcsolatai és nemzetközi együttműködése. Minden feltétel meg van ahhoz, hogy élénkebbé tegyük. Az Európai Néppárt (EPP) nagy családjának tagjai vagyunk, ugyancsak képviselőink az Európai Parlament EPP frakciójában tevékenykednek. Európa szerte fokozatosan ki kell építeni a rendszeres kölcsönös kapcsolatot testvérpártjaikkal. Saját EP gyakorlatomból tudom, hogy az európai, sőt a hazai politikában is milyen nagy jelentősége van az ilyen kölcsönös támogatásnak és szoros együttműködésnek. Tudom, hogy a felvázolt néhány lehetőség megvalósítása terén figyelembe kell venni azt, hogy az MKP jelenleg nagyon szűkös költségvetéssel rendelkezik. Ellenben meggyőződésem, hogy az akarás, a lelkesedés illetve a megfontolt és ésszerűen végzett munka lépésről-lépésre hozzásegít céljaink megvalósításához.

Mindehhez viszont az kell, hogy egységesek legyünk. Zárjuk ki sorainkból a viszályt és a torzsalkodást, álljuk szorosan egymás mellé és végezzük szívósan, de bölcsen pártépítő valamint közösségünket gazdagító, önazonosságunkat szilárdító munkánkat, és akkor sikeresek leszünk.

Ember tervez, isten végez…

         Szörnyű csapás érte Japán lakosságát. Nemcsak a földrengés és a szökőár volt pusztító hatású, hanem az ezt követő atomerőművek katasztrófája is félelmet és világméretű rettegést okozott. Ismét megmutatta a vén földgolyó, hogy milyen hatalmas erő rejtőzik a belsejében.

         A Japán alatt húzódó tektonikai törésvonal mentén, több száz kilométer hosszan csupán 18 centiméterrel mozdultak a földköpeny óriási lemezei. A földrengés epicentruma a tenger alatt volt és ezért aránylag kis kilengéssel, amplitúdóval megmozgatta a fölötte tornyosuló hatalmas víztömeget. A keletkezett hullám minden irányban terjedt, és ahogyan fokozatosan közeledett Japán partja felé, az óriási fölszabadult energia egyre növelte a hullám amplitúdóját. Kizúdulva a sűrűn lakott partokra, mindent, a házakat, hajókat, gépkocsikat valamint az embereket könnyedén, illetve pusztítóan elsodort.

            A Japán Nukleáris Ipari Fórum (JAIF) utólagos értékelése szerint, a legnagyobb mértékben elpusztított (károsult) Fukusima-Daiicsi atomerőmű mellett a földrengéskor a gyorsulás csúcsértéke 5,07 m/s2 volt, ami meghaladta a tervezés 4,99 m/s2 értékét. Hasonlóan, az utólagos becslés szerint a szökőár (cunami) hullám legnagyobb értéke 23 m volt, ami jóval meghaladta az atomerőmű tervezésekor figyelembe vett 10 méteres értéket. Ebből is látható, hogy az emberiség bármennyire is igyekszik maximális biztonságra törekedni, illetve úgy tervezni, hogy megelőzze a természet szélsőséges pusztítását, a Föld erői, nem feltételezett, mindent fölülmúló rombolásra képesek. Jelenleg nagyon is elgondolkodtató és időszerű, nemzetközi szakértői szinten is élénk vitát váltott ki, hogy helyes döntés volt-e a tengerpartra telepíteni atomerőműveket – nem lett volna-e biztonságosabb mélyebben a sziget belsejébe helyezni ezeket az objektumokat.

Japán, gazdasági nagyhatalom, 127 millió lakosával és rendkívülien fejlett iparával hatalmas mennyiségű energiafogyasztó. Tekintettel arra, hogy az ország nem rendelkezik csaknem semmi nyersanyaggal, a fosszilis energiahordozók (szén, kőolaj, földgáz) is behozatalra szorulnak. Több tíz évvel ezelőtt azért döntöttek az atomenergetika mellett. Nagy hatásfokú és teljesítményű reaktorokkal számos atomerőművet (AE) építettek és helyeztek üzembe. A földrengésig 59 atomreaktor üzemelt és három van építés alatt – az összteljesítményük 48000 MW, ami az országos áramtermelésnek csak a 35%-a. Összehasonlításként érdemes megjegyezni, hogy Szlovákiában a két működő atomerőműben (a jászapáti V2, és a mohi MO1) négy reaktor működik és összteljesítményük mindössze 1760 MW. A világon jelenleg több mint 450 nukleáris reaktor működik, Európában 195.

Japánok az effektívebben működő nagy teljesítményű reaktorok mellett döntöttek, mégpedig többségében a General Electric (GE) által tervezett ún. forralóvizes (vízforraló, vagy forrpontos) BWR (Boiling Water Reactor) típusú reaktorokat építették fel és helyezték fokozatosan üzembe. Ezek abban különböznek a nálunk ismert primer és szekunder körös, hőkicserélővel felszerelt ún. nyomottvizes reaktoroktól (Jászapáti, Mohi, Paks, Temelin, Dukovany stb.), hogy csak primer körrel, vagyis egykörös, hermetikusan zárt rendszerrel rendelkeznek és ez által nagyobb a hatásfokuk. A reaktor tartályban, az aktív zónában a hűtés (hőelvezetés) és a moderálás (neutronok lassítása) szerepét betöltő könnyű víz közvetlenül gőzzé válik, majd meghajtja a turbógenerátort, amely áramot termel. Az elhasznált gőzt kondenzátorral lehűtik, és így a vizet visszavezetik a reaktor aktív zónájába. A hűtőközeg a fűtőelemek üzemanyag pálcái (több, cirkóniummal burkolt dúsított urán (235), vagy plutónium (239) pálca kötege alkotja a fűtőelemet) között áramlik és vezeti el a neutronok általi maghasadáskor keletkezett hőt. A fűtőelemek (kazetták) között vannak a ki-be mozgatható neutronelnyelő maghasadást irányító szabályzó rudak (általában bóracélból). A BWR reaktorokban kb. 100 fűtőelem van, ami kb. 140 tonna hasadóanyagot jelent (U235, vagy Pu239). Itt érdemes megjegyezni, hogy a fűtőelem-burkolat sérülésekor (pl. megolvadás is) a gőz radioaktivitása a megengedettnél magasabbra nőhet a gázhalmazállapotú és szilárd hasadási termékek (hasadványok-fragmantumok) miatt. A forralóvizes reaktorok sokkal kisebb nyomás mellett üzemelnek, mint a nyomottvizesek és az eddigi gyakorlat szerint biztonságosak, alacsony a mag meghibásodása, de természetesen kockázattól sem mentesek.

A japán BWR típusú reaktorokat 1971-ben helyezték üzembe és élettartamuk negyven évre szólt – működésüket az elmúlt hónapokban hosszabbították meg további tíz évre. Az aktív zónát tartalmazó reaktortartályt háromszoros hermetikus védőburkolat (konténment) veszi körül: 1. acélból készült védőépület,  2. belső védőépület betonfala,  3. külső védőépület beton fala. Ezért ezeknek a reaktoroknak BWR/3 a jelölésük. Az acél védőépületben vizes akna van, amelybe üzemzavar esetén lefújható és lehűthető a reaktortartály túlnyomásos gőze. Ebből a térfogatból az üzemzavari szelepen keresztül kifújható – túlnyomás esetén - a fölösleges gőz a szabadba is. A külső beton védőépület ürege ún. száraztartály, amely fölött helyezkedik el a reaktorcsarnok. Ebben van a kiégett (elhasznált) fűtőelemek – hasadványok plusz a még megmaradt urán vagy plutónium – vízzel teli pihentető medencéje. Tudniillik a fűtőelem csere után még hosszú ideig hűtéssel kell elvezetni a maradékhőt, valamint meg kell várni míg „kihalnak” a rövid életű radioizotópok (bomlásukkal-sugárzásukkal szintén hő keletkezik).

Japán keleti partjain négy AE-telep van: északon az Onagawa (3 db. BWR), majd a Fukusima 1 - Daiicsi (6 db. BWR), Fukusima 2 - Daini(4 db. BWR) és délre helyezkedik el a Tokai-Daini AE.

2011. március 11-én bekövetkezett 9-es magnitúdójú földrengés hatására az összes foszilis- és atomerőmű automatikusan leállt. A Fukusima1-Daiicsi AE-ben a hat reaktor közül csak három működött (1-3.), három blokkon pedig a rendszeres karbantartást végezték. A földrengés hatására a villamos hálózat összeomlott és az atomerőművek biztonsági hűtővíz ellátása is megszűnt. Ekkor a vészhelyzeti vagy üzemzavari dízelgenerátorok áramtermelése és ezt követően az egyes blokkok hűtése rendben megkezdődött. Ötvenöt perc múlva a Fukusima-1 AE telephelyet elérte a pusztító szökőár, amelynek magassága és ereje meghaladta az atomerőművek tervezésénél figyelembe vett biztonsági értéket. A dízelgenerátorok leálltak és az aktív zónák hűtése megszűnt. Ekkor vetették be a különböző vészelhárító megoldásokat és intézkedéseket. Mobil dízelgenerátorokat szállítottak a helyszínre, tűzoltó fecskendőkkel, vízágyúkkal és légi úton helikopterek segítségével próbáltak minden úton, módon nagy mennyiségű vizet bejuttatni a reaktorba, illetve a reaktortartályba és a konténmentekbe. Tengervizet használtak, amibe neutronokat elnyelő bórsavat kevertek, hogy kizárják az ilyen kiszámíthatatlan helyzetben a láncreakció elindulásának még a valószínűségét is (elméletileg elképzelhetetlen, hogy az aktív zónában kialakuljon a kritikus tömeg). A feladat az volt, hogy hűteni, hűteni és hűteni, ami nem teljesen sikerült.

A Fukusima-1 AE 1. 2. és 3. reaktorában a hűtőközeg szintje csökkeni kezdett, mivel az üzem-, illetve hasadóanyag maradék hőteljesítménye folyamatosan elpárologtatta a reaktortartály hűtővizét. Mindhárom reaktor aktív zónájának fűtőelemei részlegesen szárazra kerültek (a kb. hat méteres kazetták 1-2 méteres része hűtés nélkül maradt egy időre). A TEPCO üzemeltető cég közlése szerint az 1.reaktor zónájának 2/3 része, a 3.blokk 1/3-a és a 2.reaktor aktív zónájának jelentős része (mivel több órán keresztül szárazon maradt) megolvadt. Működés közben az aktív zóna közepén több mint 2000 Celsius fok van. Leállítás után, a maradékhő (remanenshő, maradványhő) miatt még sokáig kell hűteni a blokkot, hogy stabil, szubkritikus állapotba kerüljön. A három reaktor szárazra került fűtőelemei cirkónium burkolatának felületén több mint 1300 fok van. Az ilyen hőmérsékleten a cirkónium heves vegyi kölcsönhatásba lép a vízgőzzel és gyorsított rozsdásodás (oxidáció) megy végbe. Tulajdonképpen a cirkónium fölbontja a vizet és cirkónium-dioxid valamint hidrogén keletkezik. Ez volt a veszély forrása! Mivel a reaktortartályban oxigén nincsen, ezért a hidrogén jelenléte nem jelentett veszélyt. A probléma ott kezdődött, hogy a reaktor tartályokban rohamosan növekedett a nyomás. Ezért ki kellett fújni a hidrogénnel vegyített vízgőzt először a védő acélköpeny vizes aknájába, majd amikor itt is tarthatatlanná vált a nyomás, a szabályzó szelepen keresztül a gőz a reaktorcsarnokba került. És ekkor következett be a tragédia, mivel a hidrogén a szabad levegőn gyorsan talált magának oxigént. A két elem bizonyos meghatározott arányban robbanásszerűen vegyül és víz keletkezik. 2011. Március 12-étől egymásután vegyi (hidrogén) robbanás vetette szét az 1-es, 3-as, majd a 2-es blokk reaktorcsarnokát. Később bebizonyosodott, hogy a 3. és a 2. reaktor külső, azaz harmadik konténmentje is megsérült. Lényegbevágóan fontos tény, hogy eddig egyik reaktortartály sem sérült meg és körülöttük legalább két védőépület, konténment (acél és beton fal) épségben maradt.

Tekintettel arra, hogy a hűtés-kimaradás tartóssá vált, a japán szakembereknek és a vészhelyzetet kezelő TEPCO mentőosztagának újabb komoly problémával kellett szembenéznie. A fölrobbant reaktorcsarnokok kiégett fűtőelemeket pihentető medencéi feltételezhetően meg is sérültek, a hűtőközeg fokozatosan fölmelegedett és részben fedetlenné váltak (elsősorban a 3.blokkban) az üzemanyag elemek, miközben hidrogén keletkezhetett. Ezzel magyarázható a nyugalmi állapotban levő 4. blokkban (a pihentető medence hűtőrendszere megrongálódott) bekövetkezett hidrogénrobbanás is.  A pihentető medencékben, ahol jelenleg több ezer kazettát hűtenek, normál esetben a fűtőelemek 7-8 méter mélyen vannak. Így keletkeztek, a környezet sugárszennyezésének újabb forrásai – a radioaktív izotópokból álló hasadási termékek a légkörbe kerültek.

Külön föl kell hívni a figyelmet arra, hogy a legjobban megrongálódott 3.reaktor blokk nemcsak dúsított uránt (U-235, 90%), hanem plutónium (Pu-239) üzemanyagot is tartalmaz. Ehhez annyit kell tudni, hogy a plutóniumnak nemcsak nagyobb az aktivitás, mint az uránnak (rövidebb a felezési ideje), hanem nagyon mérgező anyag is – egy mikrogramm is halálos lehet.

 Mivel a reaktorokban az üzemanyag egy része megolvadt, a vészhelyzetben kifújt vízgőzzel valamint a megrongálódott pihentető medencék fedetlenül maradt kiégett fűtőelemeiből nagy mennyiségű különböző hasadási termékek kerültek a környezetbe és főleg a közvetlen környéken magasan a megengedet érték fölé emelkedett a sugárterhelés, illetve a dózisteljesítmény, amit mili- vagy mikroszívertben mérnek (mSv vagy mikroSv, esetleg egy időegység alatt – óra vagy év). Ezért kellett a Fukusima-1 AE 20 km-es körzetében élőket sürgősen kitelepíteni és a 30 km-es élőket pedig elzárkózásra fölszólítani.

Szlovákiában és Magyarországon az egy évi természetes eredetű sugárterhelés 3 mSv. Egy telje testi röntgen felvétel dózisa 10 mSv. Az évi dóziskorlát a sugárveszélyes helyen dolgozókra 20 mSv. A baleseti mentésben résztvevők számára megengedett legnagyobb dózis 250 mSv. A legkisebb dózis, amely már halálos lehet 2000 mSv. Az a dózisteljesítmény, amely már gondos kezelés mellet is biztos halált jelent 8000 mSv, vagyis 8Sv. Pozsonyban, az elmúlt héten az általam megmért átlag dózisteljesítmény 0,07-0,1 mikroSv/óra volt. Egyértelmű, hogy vidékeinken nem kell tartani a túlméretezett sugárszennyeződéstől. Több ezer kilométer távolságra vagyunk a baleset színhelyétől és a jelentések szerint is a légáramlat elsősorban Japántól keletre tart.

A mért hasadási termékek közül az egészségre legártalmasabbak: a radioaktív jód (J-131, beta-sugárzó), amelynek felezési ideje 8 nap, ami azt jelenti, hogy egészségügyi szempontból a lecsengési ideje csaknem három hónap (tízszer felezési idő). A jód a pajzsmirigyben koncentrálódik és ezért a radioaktív izotópja könnyen rákos megbetegedést okozhat. Ezért szokás ilyen helyzetben jód tablettákat szétosztani, mivel ennek bevételével telítődik a pajzsmirigy és megakadályozza a radioaktív jód megkötését. Elsősorban a gyerekeknél hatásos a jód adagolása, egy ENSZ szakcsoport tudományos megállapítása szerint, a felnőtteknél már kevésbé. A túlméretezett jód használata egyébként komoly allergiát is kiválthat, ami halálos kimenetelű is lehet. A másik, hasadásból származó veszélyes radioizotóp a cézium (Cs-137, beta), amelynek felezési ideje csaknem 30 év és az emberi szervezetben az izmokban rakodik le, a természetben pedig erőteljesen a gombákban halmozódik fel. A harmadik nagyon káros hasadvány a sztroncium (Sr-90, beta) 29 év felezési idővel – elsősorban a csontokban kötődik és fokozatosan tönkreteszi a vörös vérsejtek termeléséhez szükséges csontvelőt. További, a hasadásból származó káros radioizotópok a tellur, rubídium, technécium és a gáz halmazállapotú xenon valamint a kripton.

A földrengés és a szökőár okozta japán atomkatasztrófa elhárítása nagy, a japánokra jellemző szakszerű, szívós és következetes erőfeszítésekkel folytatódik. Természetesen, állandóan résen kell lenni, mert a Fukusima1-Daiicsi atomerőműben végbemenő folyamatok még számos váratlan és az lakosság számára súlyos meglepetéseket okozhatnak. Atomrobbanástól viszont nem kell tartani, a legsúlyosabb baleset az lenne, ha megrongálódnának a reaktortartályok és az ezeket védő konténmentek. Határozottan ki lehet jelenteni, hogy téves, ha valaki ezt a balesetet az 1986-os csernobili katasztrófával hasonlítja össze. Csernobilban, az RBMK reaktorban a mostanihoz hasonló vegyi (hidrogén) robbanás történt, de bent az aktív zóna közepében és levegőbe röpítette a tetejét. Ennek következtében a nagyon gyúlékony grafitba ágyazott csaknem 200 tonna hasadóanyagból (U,Pu) és hasadványokból hat tonna került a légkörbe, amit a légáramlatok szertevittek a világba. A csernobili atomerőműben már nagyon elavult típusú reaktorok működtek.

A japán atomkatasztrófa megrendítette a világot, a tudósok és szakemberek közösségét is. Annak ellenére, hogy nálunk Európában kicsi az ilyen erősségű földrengésnek a valószínűsége, mégis helyénvaló, hogy az unióban elhatározás születet valamennyi atomerőmű, illetve reaktor működésének felülvizsgálatára, szigorú szakmai ellenőrzésére és biztonságuk további növelésére.

2011. március 25.

                                                                           Duka Zólyomi Árpád  

Megáll az ész!

         Csodára nem számíthatunk, illetve száznyolcvan fokos fordulatra a szlovák politikai képviselet gondolkodásában, nemzetféltő és magyaroktól rettegő magatartásukban. Úgy tűnt, hogy a kettős vagy többszörös állampolgárság kérdésében lesz mégis egy józanabb nézőpont, jogszabály, amit ugyan csak „behunyt szemmel” nevezhetnénk, azt is csak nagyjából európainak – még ebből sem lett semmi. Talán jó is, mert ez is egy hosszú időre bebetonozott torz állapot lett volna. Példa nélküli elképzelés volt a javaslat: bizonyos munkakörök, tisztségek esetében tiltotta volna a többszörös állampolgárságot (főleg a magyart!). A kormánykoalíció az unió nyomása alatt is tudatosította, hogy valamit tenni kell Fico abszurd törvényével, enyhíteni kellene ezt az irreális állapotot. Határozott fellépésre viszont nem volt képes. Gyáva volt? Meggyőződésem, hogy nem. Tudniillik valamennyi szlovák politikus „kisagyában” állandóan dolgozik a magyarellenesség, illetve a magyaroktól való félelem és ennek köszönhetően tudatosan egyre szűkebb határok közé szorítják jogainkat, mozgásterünket. Így „a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon elv alapján született meg a nevetséges módosítás. Az „ellentörvény” megfogalmazásán spekuláló szlovák politikai elit még hajmeresztő, de egyúttal nevetséges jogi megfogalmazásra is képes volt: törvénybe iktatni, hogy a magyarországi jogszabály nem lesz hatályos Szlovákia területén. Kabaréba illő vicc! Ezt a törvényt az Országgyűlés szavazta meg, tehát Magyarországon érvényes. Ha bárki közülünk megszerzi a magyar állampolgárságot, de Szlovákia területén él, dolgozik, adózik stb., akkor egyértelműen az SzK törvényei szerint kell élnie és cselekednie.

         A Tisztelt Hűz többsége kellő összefonódással lehetetlenné tette még ennek a „béna” ún. koalíciós javaslatnak az elfogadását is.

         Most már csak egy kapaszkodó maradt – mondják a bölcsek. A kettős állampolgárságról szóló kormányközi szerződés összehozása. Őszintén szólva nem tudom elképzelni, hogy ki hisz ebben a megoldásban. I. Radicovának jó időhúzás, illetve előre menekülést jelenthet ez a hosszadalmas folyamat, a törvényhozási gyakorlatban viszont kicsi a súlya. Egy ilyen szerződés nem írhatja fölül a tavaly óta hatályos Fico-törvényt. Nem beszélve arról, hogy bízom az Orbán kormány határozott eltökéltségében, és nem kerülhet sor a már hatályban levő magyar állampolgárság odaítéléséről szóló jogszabály Szlovákia elvárásai szerinti módosítására (pl. hogy kizárnák a keretből a felvidéki magyarokat). Orbán látogatásakor született meg a „megváltó” ötlet, hogy a továbbiakban szakértői megbeszélések, a szlovák-magyar kisebbségi vegyes bizottság tárgyalásainak hosszú sora vezessen el a kettős állampolgárság (szlovák-magyar) kérdését és lehetőségét rögzítő államközi egyezmény javaslatához. Megmosolyogni való és ismert állapot – így időtlen időkig lehet oldogatni a problémát. Közben pedig állandóan ott lebeg a fejünk felett a „damokleszi kard”, a Fico-féle hatályos törvény.

         Miután megoldatlanul lekerült a parlament napirendjéről a szlovákiai állampolgársági törvény módosítása, Lipsic konyhájában megszületett a kétoldali szerződés javaslata, amit azon melegében elküldtek a magyar félnek. És itt gyökerezik a földbe, a megdöbbenéstől az ember lába. A javaslat pontosan azt az elképzelést tartalmazza, amit a Smer és az Egyszerű Emberek képviselői megszavaztak, illetve aminek következtében a kormánykoalíció visszavonta a parlament elé terjesztett javaslatát. Megáll az ész! Micsoda görcsös, énhasadásos állapot! Tisztára úgy hat, mintha Fico és Matovic képviselők dolgozták volna ki. Ne csodálkozzunk viszont, mert Lipsic miniszter sem jobb a „Deákné vásznánál” – már nemegyszer kinyilvánította szélsőséges sovinizmusát, illetve magyarellenességét. A kidolgozott javaslat kicsúcsosodása: Lipsic miniszter szemrebbenés nélkül elvárná, hogy Szlovákia és Magyarország minden év májusában kölcsönösen kicserélné azok jegyzékét, akik megszerezték, vagy igénylik a másik ország állampolgárságát. Ilyenre nincs példa Európában! Hol élnek ezek a szlovák vezető politikusok! Nem Európában, az biztos! Fejetlenül összetákolt javaslataik nemhogy csak nincsenek összhangban az EU vonatkozó szabályaival, de ellentmondanak a józan emberi logikának is. Érezhetően a „moderátornak” vélt nehezen definiálható szlovák-magyar együttműködés elvére épülni vélő felemás „Most” párt is vergődve zsákutcába jutott. Egyre inkább meg kell győződniük arról, hogy magyarságunkat komolyan érintő kérdésekben nem lehet a szlovákok, illetve a szlovák politikai képviselet támogatására számítani. Még a „nagyon” demokratának hitt OKS képviselőiben is csalódnunk kell, ha egyik tapasztalt oszlopos képviselőjük, F.Sebej is elképzelhetetlennek tartja, hogy a felvidéki magyarok úgy szerezzék meg a magyar állampolgárságot, hogy nincs bizonyos ideig lakhelyükhöz kötött tartózkodásuk Magyarország területén, és továbbra is felvidéki nemzeti közösségük öntudatos tagjai maradnak.

         A Budapestre elküldött, kétoldali megállapodás-javaslat szövegétől Fico pártvezér örömében eljárhatja a „csupaszhasú” detva-táncot! Ha rólunk, magyarokról van szó, a szlovák legfelsőbb politikai reprezentációra vitathatatlanul érvényes: „egyik kutya, másik eb!” Tekintet nélkül a pártszínre, hovatartozásra, vagy a politikai színképen elfoglalt helyétől.

         Ahogyan múlnak az évtizedek, semmi nem változik: riasztóan, félelmetesen működik továbbra is az ún. „történelmi félelem” effektusa - a szlovák politika kisebbségi komplexusa. Politikai magatartásukat változatlanul, rendszeresen és elkeserítően befolyásolják a magyarországi események, a magyar politika erőviszonyai valamint az ország hanyatlása vagy sikeres fejlődése – a nemzet megújhodása.

         Jó lesz, ha tudatosítjuk, hogy a szlovák politikusoknak, közjogi méltóságoknak eszük ágában sincs olyan kétoldali megállapodásig eljutni, ami kielégítené felvidéki magyar közösségünket, megfelelne önazonossági, illetve nemzeti öntudatunknak – olyan megoldásig, ami megfelelne az európai gyakorlatnak. Továbbra is marad a szlovák reprezentáció büszke „köldöknézése”!

         Így mi is, felvidéki magyarok, a bennünket érintő kérdéseket kezeljük higgadtan, fölülnézetből, eltökélten és meghunyászkodás nélkül. A másik, a magyar állampolgárság megszerzése egyéni kérdés, kizárólag a mi elhatározásunktól függ, hogy élünk-e ezzel a nagyszerű felkínált lehetőséggel. És nyugodjunk meg: a mai Európában nincs olyan eszköz, amellyel erőszakosan megvonhatnák tőlünk azt a jogot, hogy itt, Felvidéken, szülőföldünkön tovább élhessünk, dolgozzunk és erősítsük nemzeti közösségünket. Ez csak szláv honfitársaink vágyálma!

Kinek jó, ha megbolygatjuk az oktatási-nevelési támogatás eddigi jól működő rendszerét?

         Egyértelmű és észszerű a magyar kormány szándéka, hogy egységesíti a határon túli magyarságnak szánt támogatási rendszert (Bethlen Gábor Alap). A világosan megfogalmazott nemzetpolitika megvalósítási szerkezetének szerves részét képezik, az eddigi - a határon túli magyarokat érintő – támogatási rendszerek legjobban bevált elemei. Az átalakítás, illetve az átszervezés célja világosabbá, átláthatóbbá, rugalmasabbá és nem utolsó sorban hatékonyabbá tenni, az elmúlt évtizedek alatt kikristályosodott, de sok esetben bonyolultabbá és nehézkesebbé vált sokrétű támogatási rendszert.

         Mi vagyunk a kezdeményezettek. Minden egyes forintnak csak örülni szabad és nincs helye az elégedetlenkedésnek és követelőzésnek, hiszen – de jure – más ország állampolgáraként a magyarországi költségvetésből kapjuk a támogatásokat. 2001-ben a határon túli magyar iskolákba járó tanulóknak a kedvezménytörvénnyel megítélt oktatási-nevelési támogatás óriási esemény volt magyar közösségünk életében. Jelenleg örömmel vesszük tudomásul, hogy a magyar kormány, a magyar oktatási intézményekben való tanulás érdekében ezt a támogatási rendszert kiterjeszti az óvódásokra és a beiratkozásra is.

         Sajnos párhuzamosan ezekkel a kedvező fejleményekkel ismét megjelennek – mint a múltban már számtalanszor – a félrevezető, hamis és romboló hatású elmarasztaló bírálatok és támadások az oktatási-nevelési támogatási rendszer szlovákiai működésével illetve végrehajtásával kapcsolatban. Az elmúlt hét év alatt (2003-tól) a Pázmány Péter Alapítvány (PPA) tevékenységét és a magyar tanulóknak, illetve szüleiknek nyújtott támogatás módját rendszeresen bírálta, sőt támadta a Rákóczi Szövetség (RSz) valamint a Szövetség a Közös Célokért (SzAKC) központi igazgatónője. A RSz és elsősorban elnöke kezdettől fogva minden lehető alkalmat megragadott, hogy elítélje, helytelenítse a felvidéki magyar tanulókat megillető oktatási-nevelési támogatás elosztásának, lebonyolításának a PPA által kezelt és irányított formáját. Értelmetlen és káros a szövetség csökönyös magatartása. Nem igaz és félrevezető a rendszeres hangoztatása (honlapjuk szerint is) annak, hogy mennyire helytelen és súlyos hiba, hogy a 2003-as államközi megállapodás megfosztotta a felvidéki magyar családokat az oktatási-nevelési támogatás közvetlen igénybevételétől – vagyis, hogy a szülők nem kapják kézbe a kiszabott összeget.

         Megdöbbentő és megtévesztő a szövetség honlapján közölt további megállapítás is: ha a támogatás összegét a szülők nem kapják saját kezükbe, akkor az azzal a veszéllyel jár, hogy a Felvidéken az elmúlt évtizedekben tapasztalt jelentős mértékű asszimiláció tovább folytatódik (felvidék.ma, 2010.nov.16.). Mintha a jelenlegi rendszer, az oktatási-nevelési támogatás megvalósítása és kihasználása a magyar tanulók javára, a szülők szövetségén keresztül elősegítené a felvidéki magyarok asszimilációját!!! Nehéz megmagyarázni ezt a teljesen torz és nem logikus következtetést.

         Megdöbbentő Duray Miklós okfejtése is, és az oktatási-nevelési támogatás szlovákiai megvalósításáról alkotott – mindent szétromboló – nézete (felvidék.ma, 2010.nov.3.). A múltból már jól ismert, sajátos, meggyőződéses spekulatív módján mesterien fölépített félrevezető konstrukció (kép) teljesen lehetetlen helyzetbe hozza nemcsak az oktatási-nevelési támogatás sikeres hasznosítását, hanem a PPA eddigi, hét év alatt kikristályosodott, pontosan végzett rendszeres munkáját is. Szerinte: „…az ún. oktatási-nevelési támogatás – enyhén szólva – célt tévesztett, mert egy általány jellegű pénzfelvételi lehetőséggé fajult, …vásárlási utalványként működött.  …egy jelentős részét – 6-10%-át – az úgymond kifizetés bonyolítására-végrehajtására fordították, amelynek tételes felhasználására a szlovákiai magyar közösségnek nincs megfelelő társadalmi rálátása, nem ellenőrzi senki.”  Hát ez nem igaz! Duray hamis és nem igaz tényeket sorol fel, mint „szent igazságot”. Jó lenne, ha előbb utánanézne, hogy mi a valóság, a gyakorlati tényállás és nem hagyná magát vakon befolyásolni mások által. Ha nem ismeri pontosan a reális helyzetet, jobb lenne, ha nem szólna ehhez a témához. Ez a félrevezető kritika, magabiztosan rosszmájú vélemény csak azt bizonyítja, amit már régen tudunk: hogy hagyja magát befolyásolni a háttérből rendszeresen ható „rossz szelemének”, a SzAKC igazgatónője mesterkedéseinek.

         Egyértelmű, hogy a RSz és a SzAKC elégedetlenségének és kitartó támadásainak eredője a múltban gyökerezik, amikor 2003-ban mind a két szervezet eltökélt szándéka volt mindenáron megszerezni az oktatási-nevelési támogatás végrehajtásának jogkörét (a RSz a célalapok segítségével, a SzAKC pedig a saját hálózatával) és nem utolsó sorban az ezzel járó működési költséget (6-10%). Nehezen viselték el, hogy tisztább, észszerűbb és áttekinthetőbb megoldásnak tartottuk egy önálló alapítvány létrehozását, valamint hatáskörében kiépíteni az oktatási-nevelési támogatás megvalósítását illetve kezelését Szlovákia magyar közösségében.

         Mindezek után érdemes föleleveníteni, hogy minek köszönhetően és hogyan jött létre Szlovákiában e támogatás már hét éve működő rendszere, amely nagy segítség közösségünk valamennyi, magyar iskolába járó tanulója, pontosabban szüleik számára. A 2001-ben megszületett ún. státustörvény, amit később hivatalosan kedvezménytörvénynek neveztek át, csak Szlovákiában illetve a szlovák politikai színtéren váltott ki szinte hisztérikus ellenállást – KDH körökben még ellentörvény javaslat is született! M.Dzurinda kormányfő hallani sem akart arról, hogy az oktatási-nevelési támogatás Szlovákiában, a magyar iskolákban elkezdjen működni. Egyébként ettől az időponttól számítható M.Dzurinda és Orbán Viktor elhidegülése. Szó sem lehetett róla, hogy közvetlenül a magyar szülők kezébe kerüljön a magyarországi pénztámogatás. Ezt, különös, kificamodott logikával diszkriminációnak nevezték! Ezért született meg a mentő gondolat, hogy kormányközi megállapodásban kell megfogalmazni a kedvezménytörvény által kihirdetett oktatási-nevelési támogatás szlovákiai megvalósítását úgy, hogy a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségének (SzMSzSz) iskolai szervezetein keresztül érvényesüljön. Ekkor kellett erre a célra gyorsan létrehozni a Pázmány Péter Alapítványt, amelynek alapítója a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége (SzMPSz) volt, amelyhez később csatlakozott a SzMSzSz is. Hosszú, fárasztó küzdelem és viták után született meg 2003-ban a kormányközi megállapodás és munkához látott a PPA kuratóriuma. Ha nem sikerült volna a kétoldali megállapodás, akkor ma nincs oktatási-nevelési támogatás Felvidéken. A PPA-nak szigorúan be kell tartania e támogatással kapcsolatos magyar jogszabályokat. A kuratórium évről-évre pontos rendszer szerint megfogalmazza a feltételeket, majd kihirdeti a pályázatot. Miután minden egyes magyar iskola szülői szervezete beküldte a kérelmet, megtörténik az ellenőrzés és a kiértékelés. Végül az illetékes magyarországi szervek ellenőrzése után sor kerülhet a végrehajtás, az átutalás megvalósítására. Az egyes magyar iskolák szülőszövetségének feladata a pénzbeli támogatás tervszerű fölhasználása és így a szülők is tudatosítják, hogy – főleg az iskolaév elején – valamennyiüknek milyen sokat jelent ez a magyarországi segítség. Általában a szülők az iskolával illetve a tanári karral együtt terveznek és osztják be a pénztámogatást. Bebizonyosodott, hogy a határon túli magyar közösségek közül éppen a Felvidéken valósul meg az oktatási-nevelési támogatás a leghatékonyabban (csaknem 100%-os): ahány tanuló van a magyar alap- és középiskolákban, annyiszor 23 ezer forint érezik Magyarországról és kerül szétosztásra a szülőszövetség alapszervezetei között. A PPA kuratóriuma az átutalt működési költséget (az oktatási-nevelési támogatás 6-8%-át) is tervszerűen és ellenőrzötten használja föl, pályázatok útján osztja szét (pl. iskolabuszokra).

         Téves és félrevezető, ha valaki azt hangoztatja, hogy ez az aránylag bonyolult mechanizmus, az oktatási-nevelési támogatás szétosztása és a működési költség összegének fölhasználása nem esik szigorú ellenőrzés alá. A PPA rendszeresen köteles elszámolni azon magyar hivatalos közegeknek, amelyek a kedvezménytörvény értelmében kezelik és felügyelik az oktatási-nevelési támogatás megvalósítását. Másrészt, az alapítvány kuratóriuma – a kétoldali megállapodás értelmében – évente köteles részletes beszámolóban tájékoztatni a szlovákiai külügyminisztériumot (KM) az elvégzett munkáról, amelyet a szlovák-magyar kisebbségi vegyes bizottság is értékel. Összegezve: az alapítvány csupán végrehajtó testület, amely a magyar (illetve a szlovákiai) jogszabályoknak megfelelően működik, és egyúttal beszámolási kötelezettsége van a szlovákiai KM felé.

         Meggyőződéssel állítom: az elmúlt évek tapasztalatai bizonyítják, hogy ez a rendszer illetve a PPA jól és megbízhatóan működik. Az iskolai szülőszövetségek felelősségteljesebben tudnak gazdálkodni, mintha a pénz az egyének kezébe kerülne. Ezért el kell ítélni, és el kell utasítani minden olyan igyekezetet, amely a szerkezet és működése alapvető átalakítására, vagy bomlasztására törekszik. Tudatosítanunk kell azt a fontos tényt is, hogy a jelenlegi szlovákiai kormányban a külügyminiszter (akinek a tárcája felügyeli a támogatás lebonyolítását) az a M.Dzurinda, aki csaknem egy évtizeddel ezelőtt hallani sem akart arról, hogy Magyarország támogassa a felvidéki magyar szülőket, illetve tanulókat. Józanul tehát: hiú ábránd, hogy alapjában véve megváltozhasson a jelenlegi támogatási rendszer. Sőt, ha megbolygatnánk, akkor végzetesen ártanánk a felvidéki magyarságnak.

         Bízom benne, hogy a PPA ebben az évben is pontosan és akadálymentesen végzi majd munkáját, és maradéktalanul sor kerül az oktatási-nevelési támogatás szétosztására, ami az eddigi tapasztalatok alapján is ösztönzően fog hatni a magyar szülőkre, hogy Felvidéken minél több magyar fiatal tanuljon az anyanyelvén.

2011. január 5.

                                                                  Duka Zólyomi Árpád

Milyen jogon?

         Tokár Géza, Tokár Géza…!!! A mindentudó magabiztosságával értékeli, bírálja és besorolja az ellenszenves személyiségek kategóriájába Magyarország három hónapja beiktatott köztársasági elnökét, Schmitt Pált (Új Szó, 2010.nov. 2.). Mi a célja ennek a különös méltatásnak? Felvidéki magyarságunk szemében lejáratni az új köztársasági elnököt? Azt a nemzetközileg is elismert és nagyrabecsült egyéniséget, akit a FIDESZ óriási támogató táborán keresztül az ország nagy többsége hosszú évtizedeken keresztül jól ismer és nagyra értékeli eddigi tevékenységét. Aki vitathatatlan érdemeket szerzett Magyarországnak elsősorban nemcsak a sport (kétszeres olimpiai bajnok vívásban), hanem a sportdiplomácia területén is. Az ország nagyköveteként is helytállt. Később, bekapcsolódva a legfelsőbb politikába országgyűlési illetve európai parlamenti képviselőként is azon politikusok közé tartozott, akik cselekedeteikben és felszólalásaikban egyértelműen kiálltak nemcsak a kárpát-medencei magyarság (így a határon túli magyarok) érdekei, hanem az uniós illetve az európai értékrend szigorú betartása mellett is (pl. elismert érdemei vannak Horvátország EU-s tagságának szorgalmazása és egyengetése, valamint a fiatal nemzedék fokozottabb sportolásának és egészséges életvitelének uniós támogatása és szabályozása területén). Nem véletlenül választották meg Schmitt Pált 2009-ben az EP alelnökének. Széleskörű tapasztalatokkal, jó fellépéssel és szónoki képességekkel rendelkezik. Sőt a határon túli magyarok sorsának javítását és jogbiztonságának növelését elsőrendű feladatának tekinti - az egyetemes magyarság érdekeit tartja szem előtt.

         Tény és való, hogy a jogi téren szakképzett és következetes, valamint határozott magatartást tanúsított Sólyom László után, a jelenlegi egyértelmű magyarországi erőviszonyok között, nem egyszerű feladat az új elnök számára a független magatartás kiépítése. Ennek ellenére megdöbbentő, sőt felháborító, hogy a szerző merész határozottsággal egy színtre süllyeszti, egy kosárba teszi Schmitt Pált Szlovákia köztársasági elnökével, Ivan Gasparovic-csal, aki a szlovákiai politikai színtér egyik „legsötétebb” közjogi méltósága. Meggyőződésem, hogy felvidéki magyarságunk nagy többségének azonos a véleménye: a két elnököt nem lehet egy napon emlegetni. Minannyiunk számára sértő és kategorikusan el kell utasítani ezt a nézetet, illetve megállapítást.

         Mi a célja a szerzőnek, és az ilyen és hasonló írásoknak sorozatosan  helyet adó egyetlen napilapunknak is?? Már hosszú ideje látjuk, hogy az Új Szó örömmel és készségesen teret ad a magyar öntudatot és összefogást lejárató megnyilvánulásoknak. A magyarországi történéseket és helyzetet elemző írások nagyon is összecsengenek a szlovák politikai színtér rettegéseivel, amely nehezen viseli el és nem tud mit kezdeni a Fidesznek  a magyarországi parlamenti és helyhatósági választások utáni hatalmas erőfölényével, az Európában példátlan sikerével. Annak ellenére, hogy Szlovákiában az egyedüli magyar politikai erő a Magyar Koalíció Pártja, amely a Fidesz egyértelmű szövetségese az Európai Néppártok (EPP) tömörülésében, a napilap a napnál is világosabban a Mostnak a szekértolója. Annak a nehezen definiálható politikai erőnek, amely egyre szorultabb állapotba kerül, mert érezhetően nem tudja maradéktalanul teljesíteni a szlovákiai magyarság elvárásait. Különös, énhasadásos állapotban leledzik az Új Szó. Az elmúlt évtizedek alatt, minden igyekezet ellenére nem sikerült elérni az elődpártoknak majd az MKP-nak a napilapnál azt, hogy közös erővel, szoros együttműködéssel, a felvidéki magyarság érdekeit szolgálja, arra törekedve, hogy minél nagyobb számú parlamenti képviseletünk legyen, erősödjön közösségünk önazonosság- és nemzeti öntudata. A napilap és a magyar pártok szembenállása csakis közösségünk kárára volt. Jelenleg pedig azt a Mostot favorizálja, amelynek élén az a Bugár Béla áll, aki kilenc éven keresztül az MKP elnökeként nap mint nap küzdelmet folytatott az Új Szó bennünket gyengítő praktikáival.

         Elszomorító, hogy a jelenlegi megosztottság egyre ziláltabb állapotba sodorja felvidéki magyar közösségünket. Ez a célja T.G. megdöbbentő cikkének is?

Van még mit tanulni!

         Hat év EU-tagság után azt gondolhatnánk, hogy Szlovákia vezető politikusai már elsajátították az Európai Közösség (EK) alapszabályait, beleértve a diplomáciai protokollt, az unió politikai színterén való viselkedést és az etika szabályait - vagyis egyszerűen a politikai kultúrát. A meggondolatlan és helytelen megnyilvánulások bizonyítják, hogy tévedünk, ha ennyire jóhiszeműen gondolkodunk.

         Szlovákia frissensült kormányának élén I.Radičová kormányfő sorozatosan furcsa dolgokat művel. Nyilatkozatai meglepőek és gyakran érthetetlenek. Több szlovák politikussal együtt úgy viselkedik, mintha nem tudnák, mit jelent az Európai Közösség, amelyben az önként vállalt tagsággal világos szabályokat és viselkedési formákat is el kell sajátítani és betartani. Ne csodálkozzunk hát, hogy a már hat évtizede - diplomáciai szokásaival, és illemével együtt - kikristályosodott közösségi gépezet képviselői igencsak ferde szemmel néznek Szlovákia végrehajtó testületére, főleg elnökére, és diplomatikusan vagy kioktatóan bírálják büszke (vagy inkább beképzelt) nyilatkozatait, buta megnyilvánulásait.

         Nagy port vert föl a szlovákiai parlament elutasító döntése a görög kölcsön kapcsán. Megdöbbentette a Szlovákiától sokkal nagyobb és erősebb tagállamok vezetőit. Annak ellenére, hogy minden tagállam független és szuverén, európai családunk nagy ereje abban rejlik, hogyha már kölcsönösen és közösen elfogadtuk ezt a köteléket, akkor a megegyezett szabályokat tiszteletben tartjuk: elsősorban a szolidaritást, egyetértést és kölcsönös tiszteletet. Ebből következik, ha kompromisszum születik valamely kérdésben, akkor becstelenség, ha valaki megszegi. Mindezek után jogos volt, a hat éve EB biztosi tisztséget betöltő O.Rehn nemtetszése és határozott kritikája. Radičova kormányelnök ezután, a Die Welt lapnak egyedi módon reagálva tetézte a helyzetet. Kérjen bocsánatot a „csak egy hivatalnok” (O.Rehn), mert megsértette Szlovákia szabadon választott képviselőit.  Elképesztő!  Ezt nehéz minősíteni.  A finn kormány által már másodszor jelölt Olli Rehnt, az EB európai pénzügyi biztosát, akit többszöri parlamenti meghallgatás után, az EB többi tagjával együtt az EP választott meg, rendreutasítani és egyszerűen „lehivatalnokozni”! Nem tudok napirendre térni fölötte! A szlovák kormányfő, a német kancellárral való találkozón még tovább ment. Pökhendin és beképzelten kioktatta az uniót: az uniónak már szüksége volt erre a szlovák sokkterápiára, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy betartsák a szabályokat. Különös önteltség! Nemhogy hallgatna a szlovák kormány és parlament, ha már megbízhatatlan szószegő lett!

         Még az a szerencse, hogy Angela Merkel, az ő tapintatos, de határozott modorával finoman, diplomatikusan és világosan megleckéztette a szlovák vendéget. Kifejtette: nem kételkedik abban, hogy Szlovákia a jövőben felelősségteljes partner lesz, illetve szorosabban fognak együttműködni, hogy hasonló helyzetre ne kerüljön sor. Érthető, világos célzás!

         Szlovákiának van még mit tanulnia!

                                                        Nyüglődés

         A kettős állampolgárságról szóló magyar törvény körüli szlovákiai huzavona egyre érthetetlenebb és már-már nevetséges formát ölt. Európai, illetve uniós szemszögből hihetetlen, sok esetben komikusak a szlovák politikai színtér képviselőinek görcsös megnyilvánulásai. A legkülönbözőbb jogi értelmezésekkel folytatott céltudatos játék és a nemzetközi dokumentumokra való torzított, félrevezető és népbutító hivatkozások csupán azt szolgálják, hogy megfélemlítsék Szlovákia népét, pontosabban a felvidéki magyarságot. Valójában ebben a kérdésben nem tudnak mit kezdeni az Európa- illetve világszerte kialakult természetes gyakorlattal. Az új szlovák kormányzat egyrészt tudatosítja, hogy a hatályban levő Fico-féle abszurd törvényt valami módon meg kell változtatni, másrészt minden erővel meg szeretné akadályozni, hogy a felvidéki magyarok, ha úgy döntenek és megfelelnek a törvény feltételeinek, Magyarországon kérvényezzék és megkapják a magyar állampolgárságot - amit ez a duzzogó truccpolitika sem akadályozhat meg. Valóban ennyire korlátolt és elfogult a szlovák politikai fölfogás? Ezzel a magatartással Európa-szerte nevetségessé válnak. Nem akarom elhinni, hogy nem képesek tudatosítani azt a tényt, hogyha valaki úgy dönt, hogy számára fontos a magyar állampolgárság és megkérvényezi, majd a magyar hivataloktól meg is kapja, akkor erről csak az illető és a magyarországi hivatalos szerv fog tudni. A nemzetközi gyakorlat értelmében nincs arra mód, hogy egyik ország a másiknak köteles lenne átadni az ezzel kapcsolatos adatokat.

         Az tény, hogyha a kettős állampolgárság kérdésében visszatekintünk, a múlt európai gyakorlatában arra volt már példa, hogy egy adott országba érkező idegen személynek nem ismerték el a másik felvett állampolgárságát. De a mi esetünkben más a helyzet: mi itt születtünk, itt élünk, van szlovák állampolgárságunk. Vagyis: ebben az országban szlovákiai állampolgárként élünk, a megfelelő jogokkal és kötelességekkel egyetemben. Ezért megdöbbentő és nem tudjuk mire vélni a szlovák kormányfő, I. Radičová magatartását, amikor csökönyösen hangoztatja: “Elegendő lesz annyi, hogy megszűnik a kettős állampolgárságról szóló magyar törvény területen kívüli hatálya.” Sőt a kormányfő szerint ezért van szükség egy olyan törvényre, amely kimondja, hogy a kettős állampolgárságról szóló törvény Szlovákia területén nem érvényes. A külügyminiszter M.Dzurinda is maradéktalanul támogatja Radičová véleményét. Nem csoda, ha fölidézzük, hogy annak idején milyen szívósan „harcolt” a státusz törvény ellen. Megdöbbentő és szánalmas azért, mert logikailag és a nemzetközi jog értelmében nagyon zavaros és fölfoghatatlan értelmezésről és meggyőződésről van szó. Egyértelmű, hogy az a jogszabály, amelyet a magyar Országgyűlés megalkotott és elfogadott, Magyarország területén hatályos és nem tudom elképzelni, hogy milyen értelemben lehetne érvényes, a mi viszonylatunkban Szlovákia területén. Magyarország ügye, hogy kit fogad be állampolgárnak.

         Ha visszatekintünk a múltba, Szlovákia és Magyarország között a kettős állampolgársággal kapcsolatban van egy különös állapot. Csehszlovákiában érvényes volt egy kétoldali szerződés, amely a két ország állampolgárai számára kizárta a kettős állampolgárságot. 1993-ban, a Szlovák Köztársaság megalakulása után, a magyar fél ezt fölmondta, Szlovákia nem. Annak ellenére, hogy ilyen esetben a nemzetközi szabályok értelmében a szerződés érvényét veszti, a szlovák fél továbbra is hivatkozott rá. Ezt bizonyítja a kilencvenes évek végén néhány olyan konkrét eset, amikor magyarországi állampolgár szerette volna fölvenni a szlovák állampolgárságot. A belügyminisztérium szerint csak úgy kerülhetett volna sor erre a lépésre, ha az illető lemond a magyar állampolgárságáról. 

         Meggyőződésem, hogy a jelen helyzetben, a szlovák kormánytényezők, bármilyen megfélemlítő okoskodásával szembesülve, nem szabad megriadnunk! Aki fontosnak tartja, bátran kérvényezze a magyar állampolgárságot, hogy ezzel is bizonyítsuk kárpát-medencei magyarságunk együvé tartozását.

                PETŐFI SÁNDOR EMLÉKNAP

Kiskunfélegyháza

Az „Isten hozott Petőfi Sándor” fotókiállítás

megnyitó beszéde

         Hölgyeim és uraim!

         „Isten hozott Petőfi Sándor!” Hét éve, 2003. március 15-én Pozsonyban ezzel a köszöntéssel üdvözöltük az újjászületett Petőfi-szobrot egy méltó és biztonságosabb környezetben, a pozsonyi Medikus kertben.

         Ma itt, Kiskunfélegyházán, a Petőfi Sándor Városi Könyvtárban, számos gyönyörű felvételnek köszönhetően a pozsonyi Petőfi Sándor emlékmű üdvözli mindnyájukat. „Isten hozta Önöket” a város önkormányzata és a kiskunfélegyházai Petőfi Emlékbizottság által, az idei Petőfi Emléknap keretében megrendezett fotókiállításon. A Csemadok Pozsonyi Városi Választmánya adományozza a fényképeket Kiskunfélegyházának. Radnai Béla szobrászművész Petőfi-szoborkompozíciója felújításának, újraavatásának, illetve leleplezésének részleteit mutatja be ez a kiállítás.

         A pozsonyi Petőfi Sándor szobrot, amely leleplezésének 100. évfordulója jövőre lesz, a pozsonyiak, 19. századi, Petőfi iránti nagy tisztelete és lelkes szeretete hozta létre.

         Petőfi Sándor többször járt Pozsonyban - általában az Országgyűlés ülésezése alatt. Minden egyes alkalommal, izgalommal és nagy reményekkel érkezett Magyarország helyettes fővárosába. Alapvető tapasztalatokat szerzett közéleti ismeretekből és politikából, aminek később Pesten nagy hasznát vette. A pozsonyi polgárok általában, de főleg a forradalom és a Szabadságharc alatt nagy érdeklődéssel és büszkén figyelték a költő pályafutását.

         A Szabadságharc bukása utáni Bach-korszak zsarnoksága ellenére Petőfi emléke tovább élt Pozsonyban, a kiegyezés után új erővel megelevenedik. Fokozatosan kialakul egy erőteljes Petőfi kultusz a városban. 1873-ban megalakul a Toldi Kör, amely a magyar irodalom népszerűsítésével foglakozik és ezen belül elsősorban Petőfi Sándor emlékével illetve költészetével. Petőfi ünnepségeket rendeznek, amelyekre rendszeresen meghívják a budapesti Petőfi Társulat íróit. A Toldi Kör székházában Petőfi-mellszobrot avatnak, majd 1900-ban emléktáblát helyeznek el arra a házra (Blaskovics-ház), az Apácapályán, amelyben a költő élt.

         Pozsonyban a Petőfi-kultusz kicsúcsosodása a szobor elkészítése és fölavatása volt. A nagyszerű Mária Terézia szobor alkotója, a pozsonyi születésű Fadrusz János minden vágya egy pozsonyi Petőfi szobor elkészítése volt. 1902-ben bejelentette a városnak, hogy saját költségére elkészít és fölállít egy Petőfi Sándor emlékművet. Sajnos a sors közbeszólt, egy évre rá, 1903-ban elhunyt a kiváló magyar szobrászművész.

         A századforduló után viszont egy német nemzetiségű újságíró vetette föl a Petőfi-szobor fölállításának és az ezzel kapcsolatos közadakozásnak a gondolatát. Végül, 1904-ben megalakult a Szoborbizottság, amely meghirdette a nyilvános pályázatot azzal a feltétellel, hogy csak magyar művészek pályázhatnak. Az eredmény bizonyította a nagy érdeklődést: 37 pályamű gyűlt össze. A Bíráló Bizottság úgy döntött, hogy a pozsonyi születésű Radnai Bélát, Fadrusz János tanítványát bízta meg a szoborkompozíció elkészítésével. A pozsonyi polgárok gyűjtésbe kezdtek. Nemzetiségre való tekintet nélkül a helyi lapok, intézmények, a szegény dolgozók és az értelmiség adta össze a tekintélyes összeget (55 ezer koronát). Vagyis, a város lakosságának, az adakozók ezreinek kezdeményezésére született meg Radnai nagyszerű szecessziós szoborkompozíciója.

         Hölgyeim és uraim! Tekintsük meg, hogy mit jelképez, miről szól, és mit ábrázol a pozsonyi Petőfi-szobor. Petőfi lantját a talpazatra fektetve, kezébe kardot ragad, hogy a közelgő vészben hősi ellenállásra buzdítsa honfitársait. Egy lépcsővel lejjebb a múzsa áll, aki kérő tekintetet vet Petőfire, hogy ne kockáztassa drága életét. A szobor carrarai márványból, a talpazata haraszti termőkőből (mészkőből) készült. A szobor egyes részeit közvetlenül Carrarában, Radnai irányítása alatt faragták ki, majd vonattal szállították Pozsonyba.

         1911. szeptember 8-án került sor, a nagy ünnepséggel egybekötött szoboravatásra, amelyen számos közjogi méltóság és kiemelkedő egyéniség jelent meg. Jelen volt Budapestről a Petőfi Társaság küldöttsége, élén az elnökkel, Herceg Ferenc íróval, aki a leleplezésnél ünnepi beszédet mondott. A Petőfi-szobrot szemben a Nemzeti Színházzal, a Sétatéren (akkor Kossuth tér) helyezték el.

         Nem sokáig, nem egész egy évtizedig büszkélkedhettek a pozsonyiak és gyönyörködhettek a csodálatos Petőfi-szoborban. Az I. világháború végén, illetve a gyalázatos trianoni döntésnek köszönhetően elrabolták, elkobozták Pozsonyt. Azt a várost, amely több mint 240 évig Magyarország fővárosa volt. Így a Petőfi-szobor is elveszett a magyarság számára. Trianon után a cseh katonaság és állami tisztségviselők árasztották el Szlovákiát - mivel szlovák hadsereg és állami alkalmazottak nem léteztek. A csehek elborult aggyal és politikai szenvedéllyel pusztítottak, romboltak mindent, ami az Osztrák-Magyar Monarchiára emlékeztetett. 1921-ben, először a Fadrusz János Mária Terézia szobrát törték darabokra, rombolták le. Petőfi Sándor szobra - hála Istennek - megmenekült a megsemmisítéstől, csupán bedeszkázták. 1921 őszén megszületett a Városi Tanács döntése: a Petőfi Sándor emlékművet lebontják, darabjait ládákba teszik és elhelyezik a Frigyes (Grassalkovics) palota garázsába. 1928-ig tartották itt, majd átszállították a Marhavásártér (vágóhíd) istállójába.

         1931 szeptemberében, a magyar szocialista diákok, a Sarló mozgalom tagjai feltörték a ládákat és megkoszorúzták Petőfi szobrának darabjait. Abból az időből érdemes megemlíteni néhány érdekes epizódot. A harmincas években Sopron városa (ahol Petőfi katonáskodott) meg a karta vásárolni Pozsonytól Radnai szobrát, de sikertelen volt a vállalkozás. 1936-ban, amikor a város vezetése úgy döntött, hogy csaknem ugyanarra a helyre, ahol Petőfi-szobra állt (kicsit hátrább), fölállítja a legnagyobb szlovák költő, P.O.Hviezdoslav szobrát, szóba került a Petőfi-szobor visszahelyezése, mégpedig a Jakab bíró vásártérre. Nem lett belőle semmi, győzött a nacionalizmus.

         A második világháború után soká kellett várni, míg 1955-ben egy elhagyott városszéli telep raktárában rábukkantak Petőfi Sándor szobrára. Ekkor határozott úgy a Városi Nemzeti Bizottság úgy, hogy a Duna jobboldalán, a ligeti parkban föl lehet állítani a költő szobrát. Erre 1956-ban került sor - szép helyet kapott a szobor.

         A hatvanas évek elején a ligeti parkot J.Král, szlovák költőről nevezték el és szobrát a Petőfi szoborral szemben helyezték el. Így Radnai szobra nem soká maradt ezen a helyen. Rövid időn belül áthelyezték egy eldugott, nem éppen méltó helyre (nyilvános WC közelében). Mi fiatalok, illetve a pozsonyi és a város környékén élő magyarok évente ide jártunk, egy-egy szál virággal, vagy kis hóvirág csokorral megemlékezni március 15-kéről - de ezt csak titokban tehettük. Csak 1968 után változott a helyzet. A Csemadok KB égisze alatt hivatalossá vált a március 15-kei megemlékezés. Később ezt a hatáskört a Csemadok Pozsonyi Városi Választmánya kapta meg, és így a mai napig mi vagyunk a március 15-kei ünnepség főszervezői.

         Az elmúlt évtizedek alatt sok támadásnak vol kitéve Petőfi Sándor szobra. Számtalanszor meggyalázták, bemázolták, megrongálták és megcsonkították. Az időjárás és a természet is megtette a maga káros hatását. A nacionalista-soviniszta szoborgyalázók nem kímélték Petőfi szobrát. Fokozatosan szétzúzták: Petőfi kardját, majd karját, a pálmaágat és a múzsa karját letörték, a költő arcát szétroncsolták. A rendőrség sohasem volt képes kézrekeríteni a tetteseket.

         A rendszerváltás után úgy tűnt, hogy minden megváltozik. De a rövid föllángolás után ismét a nacionalisták és a magyar gyűlölők kerekedtek felül.

         Csak 1998-ban került sor a pozsonyiak illetve a Petőfi-rajongók kis csoportjának az összejövetelére, ahol megvitattuk, hogy itt az ideje, tenni kell valamit a Petőfi-szobor megmentéséért. Ennek folytatásaképpen, 2000. március 15-kén létrehoztuk a Petőfi Sándor Emlékmű Bizottságot (PSEB), azzal a céllal, hogy megkíséreljük fölújítani és egy méltóbb, védettebb helyre áthelyezni a Petőfi emlékművet. 2000. június 19-kén a Pozsonyi Kerületi Hivatal bejegyezte a bizottságot és így a PSEB engedélyt kapott a működésre. Mindent megmozgattunk, hogy elérjük célunkat. Fokozatosan kialakult egy jó együttműködés a föpolgármesterrel, a fövárosi önkormányzattal, az óvárosi polgármesterrel és a képvielő testülettel. A Fővárosi Műemlékvédő Hivatal (PAMING) 2001-ben meghirdette a pályázatot a Petőfi-szobor felújítására és áthelyezésére. 2002-ben a PSEB nevében, a felvidéki magyarság körében meghirdettük a közadakozást. 2002 márciusában a VILARD szobor-restauráló társaság megnyerte a pályázatot, és így elkezdődött az érdemi munka. Ki kell emelni, hogy a szobor felújításához szükséges, tetemes pénzösszeg összegyűjtéséhez nagy mértékben hozzájárult a Határon Túli Magyarok Hivatala, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a szlovákiai kormány is.  Különösen bonyolult és hosszadalmas folyamat volt a helyszín kiválasztása. Végül, a város vezetésével egyetértésban, a Medikus-kertre esett a választásunk.

         2003. március 15-ke nagy ünnep volt nemcsak a pozsonyiak, hanem felvidéki magyarságunk számára is. Magyarországi és szlovákiai magyar közjogi méltóságok részvételével újralelepleztük, újraavattuk Radnai Béla gyönyörű szecessziós Petőfi-szoborkompozícióját.

         Tisztelt hölgyeim és uraim!

         Az Önök elé tárt kiállítás erről a felújítási folyamatról és újraavatásról szól, amit a Felvidék egyik legkiválóbb fotóművésze, Könözsi István örökített meg. Könözsi fotóművész jóvoltából életre kel Önök előtt Petőfi Sándor szobra, annak leleplezése és az elmúlt időszak ezzel kapcsolatos eseményei. Könözsi István váratlan és kedves pillanatokat is lencsevégre kapott. Olyan mozzanatokat, amelyeket csak egy fotóművész tud észrevenni. A VV birtokában levő képanyag, néhány éven keresztül vándorkiállításként került bemutatásra Felvidék különböző helyein. Sajnos állandó kiállítási helyet nem tudunk biztosítani.

         Tisztelt jelenlevők! Különös, zaklatott sorsa volt a pozsonyi Petőfi-szobornak. Volt idő, amikor nyoma veszett - csak a hatalom bennfentesei tudták hol van. Ennek ellenére megmentettük Radnai Béla szobrát. Tulajdonképpen a Petőfi Sándor szobor kálváriája hűen tükrözi felvidéki magyarságunk kilenc évtizedes szenvedéseit és hányattatását. De most büszkén és örömmel mondhatjuk, hogy méltó és csaknem biztonságos helyen áll a pozsonyi Medikus-kertben.

         Hölgyeim és uraim!

         Mindent összegezve: azt hiszem nagyon jól döntött Városi Válaszmányunk. Nagy öröm számunkra, hogy Petőfi városának, Kiskunfélegyházának ajándékozhatjuk ezt az anyagot, ezeket a dokumentumokat.

         Országgyűlési képviselő úr, a Petőfi Sándor Emlékbizottság elnöke, polgármester úr! Gondozzák olyan szeretettel ezt a kiállítási anyagot, mint amilyen lelkesen készült. Tudjuk, jó kezekben lesz.

         Ezennel megnyitom a pozsonyi Petőfi Sándor szoborról készül fotókiállítást.

         Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

Kiskunfélegyháza, 2010. július 31.

                                                                           Duka Zólyomi Árpád

PETŐFI SÁNDOR EMLÉKNAP

Kiskunfélegyháza

ünnepi beszéd

         Tisztelt ünneplő közönség, hölgyeim és uraim!

         Bármerre járunk a Kárpát-medencében, nincs olyan magyar, aki ne ismerné Petőfi Sándor nevét, és ne szeretné költeményeit, amelyek egyszerűen, magyarosan és szabatosan tükrözik a magyarok lelkivilágát, mindennapi életének és vágyainak széles skáláját. Az örök nyughatatlan, vándorló Petőfi nyomai a történelmi Magyarország minden zugában fölfedezhetőek - számtalan pontján emlékművek hirdetik Petőfi Sándor halhatatlanságát. Azt, hogy hősiessége, költeményei és versei éltetnek bennünket önazonosságunk megőrzéséért folytatott küzdelmünkben, édes anyanyelvünk ápolásában és szilárd nemzeti öntudatunk megőrzésében.

       A messzi Pozsonyból érkeztünk, hogy ma itt találkozzunk Önökkel, és a Petőfi-emléknapon együtt emlékezzünk, a fehéregyházai csata illetve Petőfi Sándor eltűnésének vagy halálának valamint eme Petőfi szobor fölavatásának évfordulóján múltunk, a márciusi forradalom és a Szabadságharc kiemelkedő egyéniségére. A pozsonyi és a felvidéki magyarság, illetve a pozsonyi Petőfi Sándor emlékmű üdvözletét hoztuk, amely szobor rokonságban áll az idősebb, kiskunfélegyházai Petőfi szoborral. A mi gyönyörű szecessziós szobrunk alkotója, a Fadrusz János tanítvány Radnai Béla szobrászművész volt a tervezője az 1897. július 31-én, Segesváron fölavatott és most itt álló Köllő Miklós szobrászművész által elkészített nagyszerű Petőfi-szobor talapzatának.

     Ahogyan Önök, Kiskunfélegyháza polgárai is évente ennél a Petőfi-szobornál emlékeznek meg március 15-éről, ugyanúgy mi, pozsonyiak és felvidéki magyarok, több évtizeden keresztül, március idusán a „Mi Petőfinknél” gyűlünk össze, hogy megemlékezzünk a márciusi forradalomról és a magyar nemzet Szabadságharcáról. Évente tesszük ezt, mert büszkék vagyunk múltunkra, történelmünk dicső eseményeire - nemzetünkre. Mert büszkék vagyunk Petőfi Sándorra és Pozsony szülöttje, Radnai Béla szobrászművész lenyűgöző alkotására. Ez a lelkesedés és a Petőfi iránti szeretet az, ami közös bennünk, ami összeköti Kiskunfélegyháza polgárait és a pozsonyi magyarokat.

     Petőfi Sándor itt, Kiskunfélegyházán élt gyerekkorában és szívta magába a felejthetetlen élményeket - így lett Kiskunfélegyháza Petőfi Sándor városa.

     Petőfi korában, a reformkorban Pozsony még mindig a történelmi Magyarország helyettes fővárosa volt. Az Országgyűlés, egészen 1848-ig Pozsonyban ülésezett. Pest-Buda bár másfél évszázada megszabadult a törökök uralmától, de a főváros szerepet nem kapta vissza. A török hódoltság után is, nyilván kényelemből, a Habsburgok Pozsonyban „felejtik” az Országgyűlést és itt rendezik a koronázásokat is. A császári udvar abban a hiszemben élt, hogy a Bécshez közeli Pozsonyból egyszerűbben lehet irányítani Magyarországot. Viszont fokozatosan rá kellett döbbenniük, hogy Pozsony egyre inkább a szellemi élet egyik gócpontjává vált. Nagy és számunkra ismert egyéniségek látogatták Pozsonyt: Csokonai, Gvadányi, Kisfaludi Sándor, Kölcsey, Kisfaludy Károly, Liszt Ferenc és mások. Kossuth és Jókai is Pozsonyból ment Pestre, mint kész politikus és kész író.

     Petőfi Sándor többször járt Pozsonyban: 1840-ben, 1841-ben, 1843-ban és 1848-ban. Minden alkalommal, nagy reményekkel, izgalommal, lelkesen és elfogultan érkezett az akkori fővárosba, amely már régen szolgálta a magyar irodalmat és számos rejtélyt, meglepetést és lehetőséget tartogatott a fiatal költő számára, aki szívósan próbálkozott a színészettel is. Viszont nagyon szegényesen élt. A versírásból, a másolásból és az országgyűlési tudósítások szerkesztéséből. De élvezi Pozsony különleges légkörét, a város életének minden mozzanatát. Szorgalmas látogatója volt az Országgyűlés üléseinek, ahol magába szívta az egyre jobban kibontakozó reformkor képviselőinek eszméit. Petőfi első pozsonyi verse, a „Búcsú” 1840. januárjában született. Ezenkívül több szép költeményét is ebben a városban írta, többek között a „Távolból” címűt is, amire talán jobban ráismernek a vers első soraiból:

                                   Kis lak áll a nagy Duna mentében;

                                   Oh mi drága e lakocska nékem!  

           A pozsonyi nyomorgó légkör nem törte meg a költőt. Ellenkezőleg fölrázta, és szembe állítja őt a világgal. Egyre nagyobb kedvet kap az alkotó munkához. Petőfi Pozsonyban alapvető tapasztalatokat szerzett a közéleti ismeretekből és a politikából. Pozsonyi tartózkodása alatt tapasztalta meg közelebbről az osztrák zsarnokságot, maradiságot, hűbériséget és a népellenes módszereket, aminek később, Pesten, nagy hasznát vette. Pozsonyban döbben rá, hogy mit jelenthet a magyar nép, illetve a jövő számára a függetlenség és mit hozhat az egyenlőség az országnak.

     Az egyre kiszélesedő magyar radikalizmusban a tetőző reformkor vezetői megkísérelték a megmerevedett magyar társadalom rendjének föloldását, és az országot igyekeztek fokozatosan beterelni Európa demokratikus és forradalmi fejlődésébe. Amikor a nemzet lelke csaknem elhalóban volt a nemzeti megújhodást a felvilágosodás kora indította el és megalapozta a reformkort, amely megelőzte március 15-ét, valamint értelmet adott a forradalomnak és a Szabadságharcnak. A népek tavaszának nevezett sorsfordító időszakot, amikor a magyar nemzet elindult a szabadság útján, a reformkor és a forradalom nagyjainak neve fémjelzi, akik között ott van Petőfi Sándor is. 1848. március 15-e a forradalom napja, de egyszersmind Petőfi Sándor napja is. Jókai Mór erről így ír: „Ezt a napot Petőfi napjának nevezze a magyar nép; mert ezt a napot ő állította meg az égen, hogy alatta végigküzdhesse a nemzet hosszúra nyúlt harcát szabadsága ellenségeivel.” Petőfi a márciusi ifjak vezéreként az események egyik főszereplője volt. Petőfi, Irinyi, Jókai, Vasvári és Bulyovszky a reformkor törekvéseit 12 pontba foglalták, amit a forradalom legcsodálatraméltóbb politikai alkotásnak nevezhetnénk. Ennek néhány pontja ma is időszerű: a közös Európában, az unióban „a béke, a szabadság, az egyenlőség, a kölcsönös tisztelet, az egyetértés és testvériség elvének kell érvényesülnie!” A 12 pont mellett a Nemzeti Dal volt a népakarat legfontosabb kifejezője. Petőfi Sándor a Pilvax kávéházban majd az orvosi egyetem udvarán szavalta el versét, amely elindította a lavinát.

       Hölgyeim és uraim!

      Pozsony érdeklődéssel figyelte és büszkén vette tudomásul a költő rendkívüli pályafutását. Távozása után láthatatlanul is jelen volt a városban. Pozsonyban nagyon is jól tudják a főurak, országgyűlési képviselők, hogy most Petőfi az egyik legfontosabb személy az országban, aki a nép hangulatát irányítja. Március 25-én érkezik Petőfi hajón Pozsonyba azzal a küldöttséggel, amelynek feladata megsürgetni a kormányt, hogy lépjen el nagyobb eréllyel Bécsben. Este a Zöldfa szállodában (a mai Carlton) tiszteletükre ünnepi vacsorát adtak, ahol Petőfi elszavalta a Nemzeti Dalt, majd az egybegyűltek elénekelték az Egressy Béni által már megzenésített verset. Petőfinek ez volt az utolsó pozsonyi látogatása.

      Hölgyeim és uraim!

     A magyar nép több mint egy évig vívta nemzeti felszabadító csatáit. Petőfi is félretette lantját, hogy kövesse kardjának csatába hívó szavát. 161 éve annak, hogy ezen a napon Bem tábornok seregével Segesvár mellett Fehéregyházánál harcba szállt az orosz túlerővel. Itt tűnt el - itt halt hősi halált a költő. Petőfi Sándor a magyarság szabadságáért áldozta föl életét, de nem halt meg nemzetünk számára, mert ahogy ő maga is megjósolta Jövendölés című versében: „…takarjon bár a szemfödél: dicső neve költő fiadnak, anyám, soká, örökkön él.” Petőfi üstökösként fölszökött az égre - rövid 26 évet tündökölt majd eltűnt - de lelkünkben és szívünkben tovább él. Nem tudjuk, hol domborul sírja, de emléke körülvesz bennünket. Velünk van mindenütt, minden nap, nemzedékről nemzedékre. Verseit szavalja, s énekli fiatal és felnőtt. Petőfi Sándor életútja a szabadságvágyat, a hazaszeretetet, a magyar lírai költészet megújhodását jelenti. Életműve nemzeti öntudatunk és érzéseink legköltőibb kifejezését tükrözi. A magyar nép emlékezetében a forradalom és a Szabadságharc szorosan összeforrott Petőfi Sándorral, akinek élete és alkotása nemzetünk szabadság utáni vágyának megtestesítője.

     A Szabadságharc leverése után, a sötét Bach-korszak ellenére Petőfi emléke és szelleme tovább élt. Megtalálta helyét a vidék és a város kocsmáiban, majd fokozatosan átvonul az iskolákba, családi körökbe és kaszinókba. A kiegyezés után a költő alakja megelevenedik. A Kárpát-medence számos helyén szobrot emelnek a költőnek. 1897. július 31-én Segesvárott avatják föl az itt álló csodálatos Petőfi szobrot, amelynek - akárcsak a költőnek - szintén zaklatott sorsa volt, míg ide került Kiskunfélegyházára. A pozsonyi Petőfi-szoborkompozíciót 1911-ben leplezték le és egy évtized után a szégyenletes Trianoni döntés csaknem véglegesen megpecsételte a sorsát. Kálváriája hű megtestesítője felvidéki magyarságunk szenvedéseinek és hányattatásának. 83 évet kellett várnunk, míg teljes felújítás után méltó és csaknem biztonságos környezetbe került a szobor.

     Hölgyeim és uraim!

     Petőfi Sándor élete, alkotása és kora ezeréves történelmünknek olyan szerves része, amely bizonyította, hogyha nemzetünk nem mond le az élethez valójogáról, önazonosságáról, a szabadságról és a függetlenségről, átvészeli a megpróbáltatásokat, újból és újból talpra tud állni. A költő élete olyan örökség, amely erőt ad nekünk, magyaroknak a jelenben és a jövőben nemzetünk egyesítésére és megszilárdítására az európai közösség kedvező körülményei között. A múlt ismerete, a hovatartozás vállalása, a hagyományok ápolása számunkra, határon túli magyarok számára létfontosságú. Mert csak így maradhatunk meg, csak így védhetjük meg szülőföldünket és ősi városainkat, falvainkat. Mindannyian egy demokratikus értékrenddel fölvértezett, igazi jogállamokkal működő Európát akarunk építeni.

     A határok értelme megszűnt az unióban, amely egy sok nemzeti közösségből álló tömörülés, melyben a magyarság már egy közösségként jelenik meg és közösen is érvényesülhet. Itt, a Kárpát-medencében fokozatosan egymásra találunk, községeink illetve magyarjaink között kialakul a rendszeres együttműködés.

     A közös Európa, az unió ereje kulturális s nyelvi sokszínűségében rejlik - ez az alapja politikai, gazdasági, kulturális és szociális fejlődésének. E sokszínűséget mi magyarok egy csodálatos kincstárral gyarapítjuk. Kultúránkkal, irodalmunkkal, művészetünkkel, népi hagyományainkkal, tudományos és más sikereinkkel. Életünk, pontosabban Európa sokszínűsége itt kezdődik, városainkban és falvainkban, s az ilyen rendezvények, megemlékezések által épül fel. Tegyünk meg mindent azért, hogy ne haljon ki soha mindaz, amit őseink fölépítettek, megalkottak. Ezzel is erősítjük az unió sokszínűségét, és leszünk erősek az európai nemzetek közösségében.

     Hölgyeim és uraim!

   A mai megemlékezésről azzal a meggyőződéssel távozzunk, hogyha ápoljuk hagyományainkat, és sohasem feledkezünk meg múltunkról, akkor erősek leszünk, valamint képesek arra, hogy céltudatosan tervezzük jövőnket. Vörösmarty Mihály mondta: „A múltat tiszteld a jelenben és tartsd meg a jövőben.” Egységben és egyetértésben, a józan megfontolástól vezérelve folytassuk utunkat és valósítsuk meg közös elképzeléseinket. Ez népünk óhaja, mert Arany János szavaival élve:

         „Élni fog a nemzet,

          amely összetart!“

     Hölgyeim és uraim!

     Hadd adjon erőt és derűlátást nekünk ez a mai megemlékezés, a kiskunfélegyházai Petőfi Sándor-emléknap.

Kiskunfélegyhéza, 2010. július 31.

                                                                                    Duka Zólyomi Árpád 

Petőfi Sándor Emléknap

Kiskunfélegyháza

            Kiskunfélegyháza lakossága minden évben július 31-én, Petőfi Sándor halálának évfordulója alkalmából Emléknapot tart. Az idei városi ünnepségen részt vett a Csemadok Pozsonyi Városi Választmányának küldöttsége is (Duka Zólyomi Árpád, elnök, Jégh Izabella, titkár, Nagy Elza, Zsidek Veronika, Nagy Vilmos, Szabó Zoltán, Folksinger Attila és Könözsi István fotóművész). A megemlékezés a Petőfi téren, a költő szobrának megkoszorúzásával kezdődött, majd sor került a Petőfi Sándor Városi könyvtárban (az eső miatt) az ünnepi összejövetelre, ahol a polgármester Ficsór József megnyitója és a zenei műsor után ünnepi beszédet mondott Duka Zólyomi Árpád. Ezt követően a Petőfi-ház (ahol gyermekkorában élt Petőfi Sándor) udvarán sor került a költő mellszobrának fölavatására. Itt a polgármester, aki a Magyar Kultúráért Határok Nélkül 2001 Alapítvány elnöke üdvözölte a jelenlévőket, majd avatóbeszédet mondott Kapus Krisztián országgyűlési képviselő (FIDESZ), a kiskunfélegyházi Petőfi Emlékbizottság elnöke, amit rövid kultúrműsor követett. A megemlékezés a Petőfi Sándor Városi Könyvtárban folytatódott, ahol Duka Zólyomi Árpád, a pozsonyi Petőfi Emlékmű Bizottság elnöke megnyitotta a pozsonyi Petőfi szobor újraállításának részleteit felidéző, Könözsi István fotóművész munkájából összeállított fotókiállítást, majd hivatalosan átadta Ficsor Józsefnek, Kiskunfélegyháza polgármesterének.

                                               ______________

         2003. március 15-én került sor a Petőfi Sándor Emlékmű Bizottság kezdeményezéséből felújított pozsonyi Petőfi Sándor szobor ünnepélyes újraavatására a Medikus kertben. A felújításról és a leleplezésről, Könözsi István fotóművész által készített fotódokumentációból egy év múlva, 2004. március 15-én kiállítást rendeztünk a Csemadok pozsonyi székházában, ami a következő években vándorkiállításként több felvidéki városban és községben bemutatásra került. 2004 tavaszán, amikor az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése nevében Segesvárott átadtam a városnak az Európai Plakett kitüntetést, találkoztam a kiskunfélegyházi küldöttséggel. Kérésükre kölcsönöztük az „Isten hozott Petőfi Sándor” kiállítást, amelyet a város egyik középiskolájában mutattak be.

         Az elmúlt években nyilvánvalóvá vált, hogy a Csemadok Pozsonyi Városi Választmánya tulajdonában levő Petőfi kiállítás anyagát nem tudjuk állandó kiállításként méltó helyen tartani. Ez év elején, Tarjányi József, lelkes Petőfi kutató kezdeményezésére, Városi Választmányunk úgy határozott, hogy a fotókiállítás anyagát Petőfi városának, Kiskunfélegyházának adományozzuk. Így született meg a kapcsolat a Csemadok Pozsonyi Városi Választmánya és Kiskunfélegyháza illetve a városi önkormányzat, a Petőfi Emlékbizottság valamint a Petőfi Sándor Városi Könyvtár között.

Rendjén van ez így?

         Tüzetesen átnéztem az állampolgárokhoz eljuttatott dokumentumot, amely a parlamenti választásokra bejegyzett pártok jelöltjeinek jegyzékét tartalmazza. Megdöbbenve és elkeseredve torpantam meg 7-es számú párt, azaz a Magyar Koalíció Pártjának jegyzékénél. Tudtommal pártunk 150 magyar nemzetiségű, magyar közösségünkért odaadó jelöltet sorakoztatott föl a június 12-i parlamenti választásokra. Mindannyian vállalták a jelöltséget a szlovákiai legfelsőbb törvényhozásba és egyúttal azt, hogy minden erejükkel és tudásukkal a felvidéki magyar közösség érdekeiért, jogaiért és kiegyensúlyozottabb jövőjéért fognak tevékenykedni, ill. küzdeni. A pontos és szigorú feltételek adva voltak az MKP OT-ja által. A 150-es halmaznál, első ránézésre azon döbbemtem meg, hogy milyen sok a „szlovák” jelöltünk! Elkeserítő, hogy 16 év után is sokan nem tudják, vagy nem akarják vállalni magyar nevüket, illetve rendezni névhasználatukat. Ha öntudatos magyarnak vallom magam, akkor kereszt- és vezetéknevemet magyarul kellene használnom. Különösképpen fontos ez itt, Szlovákiában, ahol nap mint nap meg kell küzdenünk a nacionalista, ill. soviniszta szlovák erőkkel önazonosságunkért és megmaradásunkért.

         A 150 jelöltet feltüntető jegyzékben 44-en (29,33%) szlovák keresztnévvel szerepelnek, azaz csaknem az egyharmad. Kilencen (6%) még mindig használják a szlovák női név jellemzőjét, az -ovát  és 8-an (5,33%) szlovák helyesírással írják vezetéknevüket. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a mai napig nem vették a fáradságot, hogy hivatalosan is (!) magyarul használják nevüket. Nagyon jól emlékszem, amikor 1994-ben szívós küzdelmet kellet folytatni még a Moravcik-féle kormányban is, hogy megszülessen a nekünk megfelelő névhasználatról szóló jogszabály. Nagy siker volt, és büszkék voltunk, hogy ismét azt a vezetéknevet használhatjuk (pl. -ová nélkül), amit örököltünk és azt a keresztnevet, amely egyértelművé teszi, hogy magyarok vagyunk. Sajnos magyar közösségünk számtalan tagja nem élt, ill. nem él a lehetőséggel. Inkább meghunyászkodik és azzal érvel, hogy például munkahelyén, szlovák környezetben nem akar kirívó lenni, nem szeretné, ha ujjal mutogatnának rá.

         Még jobban megdöbbentem azon, hogy a kampányban, pontosabban a különböző szórólapokon ezeknek a jelölteknek a többsége nem a hivatalosan bejegyzett nevét használja, hanem már magyar formájában (az a felháborító, hogy egyik helyen így, a másikon amúgy tüntetik fel a nevüket). Ezt nem tisztességes, álszent megnyilvánulásnak tartom!

         Rendjén van ez így? Szerintem nem! Ha valaki nemzeti közösségünkért akar munkálkodni, sőt a legfelsőbb törvényhozás képviselői helyére pályázik, akkor ezt a kérdést is tisztáznia, rendeznie kell. Magyar közösségünk egyedüli politikai képviseletének, az MKP-nak, parlamenti képviselőinek az eddigi sikerei, két évtizedes küzdelme, úgy tűnik, sok esetben meddő maradt, és sok mindenben  saját közösségünkön belül is süket fülekre talál.

Milyen országban élünk mi!!!?

         Szlovákia hat éve tagja az Európai Közösségnek (EK). Feltételezném, állampolgárai abban a tudatban élnek, hogy ebben az országban 2004 óta hosszú távú, szilárd demokratikus intézményrendszer érvényesül a jogállam minden követelményeivel valamint európai illetve uniós szinten szavatolt az emberi jogok tiszteletben tartása és a kisebbségi nemzeti közösségek jogbiztonsága. Mindez az ún. koppenhágai kritériumok politikai alapelvei közé tartozik, amelyek teljesítése elengedhetetlen föltétel volt a tagsággá válás folyamatában.

         A Fico féle kormánykoalíció hatalomra kerülése után fokozatosan meggyőződhettünk arról, hogy mindez csak hiú ábránd. A szakmailag minősíthetetlen kormány, illetve a szaktárcák döntései, az unió központi testületeinek felháborodását és szigorú bírálatait kiváltó sorozatos botrányok, valamint a kisebbségi jogbiztonság területén nap mint nap rettegve várt szélsőséges nacionalista, elsősorban magyarellenes intézkedései rádöbbentettek bennünket arra, hogy föltegyük a kérdést: milyen országban élünk? Valóban a jogállamiságot, a demokráciát szent és sérthetetlen alapelvként kezelő EK egyenrangú tagjai vagyunk? Büszkén vallhatjuk-e, hogy europolgárok vagyunk, minden vívmánnyal és joggal, amit az unió ötven év alatt fokozatosan és meggyőzően kialakított? Meddig fokozódhat az európai értékeket mellőző kormányhatalom önkénye?

Sajnos nincs min csodálkoznunk, amikor egy olyan meghatározhatatlan arculatú kormánykoalíció irányítja az országot, amelynek nincs helye európai közösségünkben, és amelynek pártjait a nacionalizmus, sőt sovionizmus, illetve a szélsőséges magyarellenesség köti össze. Állandóan az ún. „történelmi félelem” uralja gondolkodásukat és cselekedeteiket. Kicsinyes, szánalmas és komikus, a mi sorsunk szempontjából kétségbeejtő a magatartásuk és politikai vonalvezetésük, amit elsősorban a magyaroktól, a magyarországi politizálástól való intenzív és szerencsétlenül görcsös függőség határoz meg. Bátran állíthatom, hogy ez többé-kevésbé érvényes a szlovák politikai színtér valamennyi résztvevőjére. A négy év alatt kiéleződött tarthatatlan helyzet természetes következménye a hatalmon levő pártok messze idejétmúlt fölfogásának és durva, gátlástalan törekvéseinek. Ma már csak a prüszkölő, gyenge játékos szerepét vállaló DSZM, Meciarral az élen, nagyon is félelmetes bizonyítványt hozott magával a múltból: az euroatlanti csatlakozás folyamatában mindent elrontott amit csak lehetett, és nem utolsósorban magyar közösségünk természetes és szerzett jogait is végképp ki szerette volna irtani. A SZNP-ra kár lenne szót is fecsérelni, ha nem lenne a Ficonak is teljesen a szájíze szerinti nacionalizmus és magyarellenesség megtestesítője, sőt megvalósítója. A szomorú az, hogy Slotára már mindenki (főleg a szlovákok) csak legyint, miközben ő mesterien tudja szítani és magasabb kvantumszintekre gerjeszteni a magyarellenes hangulatot. Érdemes lenne Slota agyát egy pozitron emissziós tomográfos (PET) kivizsgálás alá vetni, amely nemcsak a daganatokat mutatja ki, hanem az agy eltorzult funkcionális működéseit is. Ebben az országban még nagyon sokan hallgatnak rá. A kormánykoalíciót ellentmondást nem tűrő módon Fico kormányfő, a SMER elnöke uralja. Politikai kultúrájának, helyesebben kultúrtalanságának, durvaságának nincs helye a mai Európában. Nemzeti-szocialista és populista megnyilvánulásai nemzetközile is „mesteri” szintre emelik őt. Elborult agyával, arroganciájával gátlástalanul oltári „butaságokat” képes produkálni, amelyeknek a levét, sajnos, elsősorban mi isszuk meg. Nem átall kiállni a világ elé és kijelenteni, hogy Sólyom köztársasági elnök szavai veszélyeztetik Szlovákia integritását. Vagy nem tudja, hogy mit beszél, vagy tudja, hogy a szlovákság nagy része reszketve mindent „bevesz” neki. A kettős állampolgárság körüli hajcihő, amely, szerinte, biztonsági kockázatot jelent, már nevetséges kabaré, vagy cirkusz is lehetne, ha megint nem minket sújtana. Háborúra készülnek Ficoék: az Nemzetbiztonsági Tanács fog ülésezni, szipogva szaladnak panaszkodni az EU-s nagyköveteknek, az EBESZ-nek, az Európa Tanácsnak és az Európai Parlamentnek. Alkotmányt kell módosítani, a tárcavezetők lázasan törvénymódosításokba kezdtek - de még fogalmuk sincs arról, hogy mit is fog tartalmazni a magyar jogszabály. Ficoék csúcsteljesítménye, hogy olyan jogszabályt terveznek, ami szerint majd megvonják a szlovák állampolgárságot attól a szlovákiai állampolgártól, aki fölveszi a magyar állampolgárságot is. Ez a nemzetközi joggal teljesen ellentmondó, abszurd fenyegetés. Közben a tények, az európai gyakorlat őket teszi nevetségessé. A többi, határon túli magyarok lakta ország politikai tömörülései és közjogi méltóságai nem tartották eddig fontosnak különösebben fölháborodni az általuk is praktizált kettős állampolgárság kérdésén. Ismerve az uniós szabályokat és gyakorlatot, Ficoék könnyen belegabalyodhatnak nagy buzgóságukba - adja Isten, hogy úgy legyen.

Meggyőződésem, hogy a kettős állampolgárság ürügyén föllángolt magyarellenesség nem csupán kampánymegfontolásból keletkezett. Tudjuk, ennek nagyon mély gyökerei vannak. A kormánykoalíció tagjai mélyebb meggyőződésből tekintik a magyarokat örökös ellenségnek. Fico, Meciar, Slota szántszándékkal teszi minden esetben hivatalos kampánytémává a magyarellenességet. Sajnos a kettős állampolgárság kérdésében jobboldali „partner” pártjaink fölfogása sem sokkal kedvezőbb - megbízhatatlanságukról a múltban már sokszor meggyőződhettünk. Tény, hogy a magyar fél időzítése nem a legszerencsésebb - a szlovák fölbuzdulás nekünk nagyon árthat a júniusi parlamenti választásokon. Nem történt volna semmi baj, ha az Országgyűlés csak ősszel kezdett volna foglalkozni a jogszabállyal. 

Még nincs elképzelésünk arról, hogy mit is fog tartalmazni a várva várt jogszabály. A kettős állampolgárság, Kárpát-medencei magyarságunk együvé tartozását nyíltan bizonyító erején kívül a konkrét lehetőségek, a jogok és kötelességek megfogalmazása nem egyszerű feladat.  

Esélyeinket nézve és jövőnket tervezve az ilyen kégkörben elengedhetetlen a józanság és a bölcs megfontolás. Csakis az összefogás, az egységes fellépés, és nem a megosztottság hozhat nekünk sikereket. Aki a megosztás útját választja, az magyar közösségünk érdekei ellen cselekszik, és megbocsáthatatlan bűnt követ el.

Ilyen országban élünk! Lehangoló, hogy nincs reményünk arra, hogy a közeljövőben ez a légkör megváltozik. Egyedül a megalkuvás nélküli kitartás és a józanság segíthet rajtunk. Következetesen azt kell tennünk, amire jogunk van, ami nekünk megfelel és jó. Az eddigi gyakorlat megmutatta, hogy a többségi nemzetnek, a politikai hatalomnak is fokozatosan tudomásul kell vennie, hogy nem lehet eltiporni magyar nemzeti közösségünknek a saját életéhez és önazonosságának megőrzéséhez való jogát!

2010. május 18.

                                                                  Duka Zólyomi Árpád

Valami bűzlik…

     Elképesztő, sőt kétségbeejtő Bugár Béla újabb világot megváltó ötlete. A mai rohanó világban, az Európai Unióban, ahol minden egyes europolgár érdeke, hogy minél több nyelvet tudjon, megvonni - föláldozni - a nyelvtanulás lehetőségét csupán azért, hogy az úton-útfélen erőszakolt államnyelvet nagyobb erőbedobássl tanulhassák magyar iskoláinkban, buta és hajmeresztő javaslat. Igen, már fiatal korom óta tudatosítom és hangoztatom, hogy csak hasznomra válhat, ha az adott ország nyelvét a lehető legjobban elsajátítom: felkészülten tudok érvényesülni, védekezni és ha kell, támadni is. De nem az anyanyelvem rovására. Ez érvényes más világ- vagy idegen nyelvre is. Az alkotmány értelmében az államnak meg kell teremteni a szlovák nyelv tanulásának lehetőségét, egyenlő feltételeit. De nem úgy, hogy magyar közösségünk önként lemond a más, sokkal hasznosabb nyelvek tanulásáról. Ismerjük a bölcs idézetet: …az veszve van, amiről a nemzet maga lemond - vagyis megette a fene! Ha nem megfelelő a jelenlegi szint (amit a hiteles adatok cáfolnak), akkor a szlovák nyelv tanítását módszertanilag, illetve hatásosabb eszközökkel kell javítani.
     A fenomenális ötlet eleve diszkriminatív: egy fontos idegen nyelv tanulásának lehetőségéről önkéntesen lemondani azt jelenti, hogy önmagunkat kirekesztjük a minél szélesebb művelődés lehetőségéből. Ezáltal magunk idéznénk elő az alacsonyabb színtű tudást. Ráadásul a mai nacionalista-sovinoszta légkörben, amikor hatályos jogszabályokkal, erőszakkal rombolják nyelvünket és kultúránkat, akkor fölajánlani, besegíteni abba, hogy gyermekeinket további hátrányok sújtsák - halálos bűn!!
     Jó néhányan emlékszünk még arra, amikor az átkos rendszerben a magyar iskolákban - ellentétben a szlovák iskolákkal - csak három nyelv tanulását (magyar, szlovák, orosz) engedélyezték. Mai napig érezzük ennek nyomasztó utóhatását.
     Egyébként is, a nyelvek elsajátítása minden egyénnek a saját jogkörébe tartozik. Ha több nyelvet fogok tudni, szerte a világban érvényesülhetek. Ha például itt Szlovákiában csak a magyar anyanyelvemet bírom, akkor leszűkül a kör és feltételezhetően csak magyar közösségemben, lakhelyemen érvényesülhetek. Természetesen még akkor is ott vannak a magyarországi lehetőségek. Tehát: ne erőszakkal kényszerítsék a polgárokat a nyelvtanulásra. Ha bárki fontosnak tartja a nyelvtudást, csak hasznára válik, ha nem, akkor kára származhat belőle. Ennek eldöntése mindenkinek  szíve joga. Természetesnek tartom viszont azt, hogy az iskolarendszernek kötelessége megteremteni a lehető legszélesebb körű nyelvtanulási lehetőséget valamennyi állampolgár számára.
      Befejezésül csak annyit, hogy nem tudok mit kezdeni Bugár Béla kezdeményezésével: ennyire benyalni, ennyire lefeküdni a szlovák politikai színtér amúgy is butító és egyre nyomasztóbb nacionalista megnyilvánulásainak! Kinek kell mindez? Nekünk magyaroknak egyértelműen nem! Határozottan el kell ítélnünk és el kell határolódnunk tőle (hiszen még az értelmes és józan szlovák elemzők is megdöbbenve nyilatkoznak).
     Bugár Bélának jobb lett volna hallgatni!

Tisztelt ünneplő közönség, hölgyeim és uraim!      

Március 15-e van ismét, és mi újra itt vagyunk Petőfi Sándor csodálatos szobránál. Több évtizeden keresztül, március idusán - pozsonyiak és vidékről érkezettek - a „MI PETŐFINKNÉL” gyűlünk össze, hogy megemlékezzünk a márciusi forradalomról és a magyar nemzet Szabadságharcáról. Évente tesszük ezt, mert büszkék vagyunk múltunkra, történelmünk dicső eseményeire - nemzetünkre. Mert büszkék vagyunk Petőfi Sándorra, illetve Pozsony szülöttje, Radnai Béla szobrászművész gyönyörű alkotására. Ugyanolyan lelkesedéssel szeretjük és ünnepeljük a nagy költőt és szabadságharcost, mint tették azt a pozsonyi polgárok a XIX. század második felében, majd a XX. Század kezdetén is, amikor ezt a nagyszerű szecessziós emlékművet fölavatták 1911-ben.

…

       Bevezetőben engedjen meg Képviselő Úr egy személyes kérdést: Milyen így távolról, a karosszékből szemlélve figyelni a nagy politikai „homokozót”?�
        Mivel tudatában voltam annak, hogy az EP képviselőségemmel hivatásos politikai pályafutásomat befejezem, már időben lelkileg fölkészültem arra, hogy hirtelen megszűnik a napi, illetve heti hajsza és az ezzel járó feszültség is. Nem könnyű ez a leállás, hiszen csaknem két évtizeden keresztül aktív résztvevője voltam magyar közösségünk, Szlovákia illetve az unió politikájának. Szerettem a képviselői munkát, sőt az EP tevékenység kimondottan izgalmas volt - gyakran elfog a nosztalgia. Szinte hiányzik az erőltetett menetelés, a rengeteg váratlan eseménnyel megtűzdelt mozgalmas élet. De az is igaz, hogy most már, bizonyos megnyugvással (lehet, hogy kritikusabban) nagyobb távlatból szemlélhetem a nagypolitika szép és sikeres, illetve sajnos nagyon gyakran „szennyes”, kiábrándító megnyilvánulásait.
…

Tisztelt hölgyeim és uraim, tisztelt kitüntetettek, kedves barátaim!

Tegnapelőtt, január 22-én volt nemzeti Himnuszunk születésnapja. 186 évvel ezelőtt, maga a szerző Kölcsey Ferenc nem gondolta volna, hogy a „Hymnusz a magyar nép zivataros századaiból” c. költeménye az egyetemes magyarság legismertebb költői szövege, legszentebb és legszeretettebb ünnepi éneke lesz. Huszonegy évre rá, Erkel Ferencnek köszönhetően megszületett a Himnusz dallama is, és így vált e megzenésített költemény nemzetünk Himnuszává - népünk nemzeti öntudatának legtökéletesebb kifejezőjévé. Himnuszunk fohászkodás, amelyben a költő nem a maga, hanem a közösség nevében szól Istenhez - ezért vált nemzetünk imájává. Kölcsey Ferenc mély átérzéssel vonultatja föl magyar nemzeti múltunk dicső és keserves pillanatait - de Himnusza egyúttal reményt is ad a jövőbe. Bárhol is csendüljön föl Himnuszunk, vigyázzállásba emelkedünk - ezt nagyszüleink és szüleink, az elmúlt nemzedékek oltották belénk. A magyar Himnusz a mi kincsünk, amit senki nem vehet el - más nemzet is csak irigyelhet tőlünk. Számunkra, kilenc évtizede kisebbségben élő felvidéki magyar közösségünk számára, a Himnusz létünk és megmaradásunk egyik szilárd pillére. Megmaradásunkért - tudjuk - nap, mint nap meg kell küzdenünk.

…

Az újonnan megválasztott EP képviselők 2009. július 14-én tették le az esküt Straszburgban, az EP alakuló ülésén. Ezzel egyidejűleg megszűnt az ötéves mandátumom az Európai Parlamentben. Visszatekintve az EP választási időszakra, egyértelműen megállapíthatom, hogy politikai pályafutásom rendkívüli, legérdekesebb és legizgalmasabb szakaszát zárom le.

…

Történelmi öt év van mögöttünk. Több mint ötven évvel ezelőtt egy olyan kezdeményezés indult útjára, amelynek fő célja az volt, hogy tartós békét teremtsen az európai kontinensen. Sorsunkat nem úgy alakította a történelem, hogy az európai integráció kezdeténél ott lehessünk. Sőt, még az 1989-es rendszerváltás után sem hitte senki, hogy az Európai Unió fennállásának ötvenedik évfordulóját már teljes jogú tagállamként fogjuk ünnepelni. Mégis sikerült, és ebben a szlovákiai magyar közösség fontos szerepet vállalt - gondoljunk csak például a 2003-as európai uniós népszavazásra. Ezért is volt jelentős esemény számunkra, hogy 2004-ben először választhattuk meg saját európai parlamenti képviselőinket.

…

A szaloniki csúcs határozata értelmében, bővítési politikánkban a Nyugat-Balkánon Horvátország mellett elsősorban Macedóniára kell összpontosítanunk. De miért döntött így az Európai Tanács, ha három éve nem történik semmi. Itt az ideje, hogy megkezdődjön az érdemi csatlakozási tárgyalás, amely fontos lépés lehetne a régió stabilitása és békés jövője szempontjából. Ha az unió részéről nem történik gyors határozott lépés, akkor a hitelvesztés destabilizáló következményekkel járhat a régióban.

…

A nemzeti kisebbségi jogok tiszteletben tartásával ismét gond akadt Szlovákiában, mégpedig az oktatásügyi miniszter révén, aki a szélsőséges kormánypárt képviselője. Az ő döntése értelmében a kisebbségi iskolákban már csak olyan történelemtankönyvek használhatóak, amelyek szós zerinti fordításai a szlovák tankönyveknek. Ezzel azt a célt kívánja elérni, hogy a történelem tantárgyat a nacionalista párt megrendelésének megfelelően, és ne tények alapján tanítsák. Ezzel szembe megy az eddigi évtizedek gyakorlatával, de a kisebbségi jogokat biztosító nemzetközi normákkal is.

Az EU-ban a kisebbségi közösségek olyan természetes jogokkal rendelkeznek, amelyek biztosítják a történelmük elsajátításának lehetőségét. A magyar pedagógusok és az egész magyar közösség felháborodása Szlovákiában ezért is jogos. Elviselhetetlen, hogy a kormánykoalíció extrémista pártja ilyen módon állandóan szítja a kisebbségellenes feszültséget. Az külön felelőtlen, ha a gazdasági világválság idején uszít a kisebbségek ellen. Tűzzel játszik, aki ilyen ingatag helyzetben így cselekszik

Dear Georgian friends, dear colleagues,

the armed conflict between Georgia and Russia of August 2008 is generally interpreted as a hard failure of the involved parties to settle the “frozen” conflict over Abkhazia and South-Ossetia by peaceful means. Now, the international public opinion is trying to appoint those responsible for the escalation of the conflict. Do we really have the chance to find the originators of the sad events in last August? I think, if anybody had any doubts during or shortly after the conflict, by now there have appeared a couple of facts, which reveal us the pure intentions of the involved parties, already not covered by the beneficiant curtain of the diplomatic language.

…

Január 28-29-én háromtagú vajdasági magyar küldöttség járt Brüsszelben. Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke, Dévavári Zoltán, a VMSZ alelnöke és Varga László, a szerb parlament (a Szerb Köztársaság Népképviselőháza) Európai Integrációs Bizottságának elnöke számos fontos tárgyalást folytattak, amelyek közül az egyik legfontosabb, Olli Rehn-nel, az EB bővítéséért felelős biztossal való megbeszélés volt.

…