Petőfi Sándor többször járt Pozsonyban: 1840-ben, 1841-ben és 1843-ban - általában az Országgyűlés ülésezése alatt. Minden alkalommal, nagy reményekkel, izgalommal és elfogultan érkezett az akkori fővárosba, amely már régen szolgálta a magyar irodalmat és számos rejtélyt, meglepetést és lehetőséget tartogatott a fiatal költő számára. Petőfi színészettel is próbálkozott Pozsonyban, egy időre beállt egy vándorló színtársulatba is. Pozsonyban általában nagyon szegényesen, versírásból, másolásból és az országgyűlési tudósítások szerkesztéséből élt. Ennek ellenére nagy lelkesedéssel jött az Országgyűlés üléseire, amelyeknek szorgalmas látogatója volt. Itt magába szívta az egyre jobban kibontakozó reformkor képviselőinek eszméit. A karzaton hallgatta a kiváló szónokokat: Széchenyit, Kossuthot, Deákot, Eötvöst és másokat.

         Petőfi Sándor első pozsonyi verse, a „Búcsú” 1840 januárjában született. Ezenkívül még több szép költeményét írta ebben a városban, többek között a „Ki vagyok én? Nem mondom meg…” (1843), „Lánggal égő teremtette…” (1843), „Az én mátkám” és a mindenki által jól ismert „Távolból” című verset, amelyet az általa gyakran látogatott, várhegy alatti (Zuckermandli) Neumann-féle sörözőben írt, ahol un. „bajor fojtott sört” fogyasztottak.

         A pozsonyi nyomorgó légkör nem törte meg a költőt, ellenkezőleg, fölrázta. Fölrázta és szembe állította őt a világgal. Petőfi egyre nagyobb kedvet kapott az alkotó munkához. Pozsonyban alapvető tapasztalatokat szerzett a közéleti ismeretekből, a politikából, aminek később, a forradalom alatt, nagy hasznát vette Pesten. Itt tartózkodása alatt tapasztalta meg közelebbről az osztrák zsarnokságot, maradiságot, hűbériséget és a népellenes módszereket. Pozsonyban döbbent rá, hogy mit jelenthet a magyar nép, illetve a jövő számára a függetlenség és mit hozhat az egyenlőség az országnak.

         Az 1848-as forradalom kitörésekor Petőfi a márciusi ifjak vezéreként az események egyik főszereplője volt. A 12 pont mellett a Nemzeti Dal volt a népakarat legfontosabb kifejezője. Pozsony polgárai érdeklődéssel figyelték és büszkén vették tudomásul a költő rendkívüli pályafutását. Távozása után láthatatlanul is jelen volt a városban. Március 15-e után Pozsonyban nagyon is jól tudják a főurak és az országgyűlési képviselők, hogy most Petőfi Sándor az egyik legfontosabb személy az országban, aki a nép hangulatát irányítja.

         A pozsonyiak, amíg lehetett, hősiesen kivették részüket a Szabadságharcból. Mivel Pozsony Bécshez közeli, határszéli város volt, Windischgraetz elsők között visszahódította a Habsburg uralkodónak, és már 1849 januárjában megkezdődtek a megtorló kivégzések (13 pozsonyi vértanú). Pozsony a Szabadságharc után nehezebben tért magához, mint Magyarország bármelyik más városa. A Bach-korszakban tervszerűen elnémetesítik és gyökerestül akarják kitépni belőle azt a haladó szellemet, amely a reformkor végén oly erősen kialakult. A Szabadságharc leverése, Petőfi eltűnése illetve hősi halála utáni Bach-korszak zsarnoksága ellenére a nagy költő emléke tovább élt Pozsonyban - elsősorban az ifjúság körében. Megtalálta helyét a vidék és a város kocsmáiban, majd fokozatosan átvonult az iskolákba, családi körökbe és kaszinókba. Szájról szájra jártak Petőfi versei, diákok, tanítók és az egyszerű nép is lelkesen szavalta költeményeit. A kiegyezés után a költő alakja új erővel elevenedik meg. Pozsony városában, fokozatosan erőteljes Petőfi-kultusz alakul ki. 1873-ban megalakul a Toldy Kör, amely a magyar irodalom népszerűsítésével foglalkozik és ezen belül elsősorban Petőfi emlékét tartja életben. Petőfi ünnepségeket rendeznek, amelyekre rendszeresen meghívják a budapesti Petőfi Társulat íróit. A Toldy Kör székházában Petőfi-mellszobrot avatnak, majd 1900. március 15-én emléktáblát helyeznek el az Apácapályán (most Panenska ulica) arra a házra, amelyben a költő 1843-ban élt.

         A pozsonyi Petőfi-kultusz kicsúcsosodása a Petőfi-szobor elkészítése és fölavatása volt 1911-ben. A századforduló előtt, Petőfi halálának félévszázados évfordulója alkalmából egy pozsonyi német újságíró, Riepl Wolfgang, a „Westungarische Grenzbote” felelős szerkesztője vetette föl a Petőfi-szobor fölállításának és a közadakozásnak a gondolatát. 1899-ben megalakult a Szoborbizottság, amely kezdettől fogva azt szerette volna, hogy a Petőfi szobrot a város büszkesége, a pozsonyi születésű Fadrusz János alkossa meg. A nagyszerű Mária Terézia szobor alkotójának (1897) már régen minden vágya egy pozsonyi Petőfi emlékmű elkészítése volt. 1902-ben bejelentette a városnak, hogy saját költségére elkészít és fölállít egy Petőfi Sándor szobrot. Sajnos a sors közbeszólt: 1903-ban elhunyt a kiváló magyar szobrászművész. 1904-ben a Szoborbizottság meghirdette a nyilvános pályázatot azzal a föltétellel, hogy csak magyar művészek pályázhatnak. A megbízást a szobor elkészítésére a pozsonyi születésű Radnai Béla, Fadrusz tanítványa nyerte el. A pozsonyi polgárok gyűjtésbe kezdtek. Nemzetiségre való tekintet nélkül a helyi lapok, intézmények, a szegények, a munkások és az értelmiség tekintélyes összeget gyűjtött össze: 75 ezer koronát. Így a város lakosságának, az adakozók ezreinek kezdeményezésére született meg Radnai nagyszerű szecessziós szoborkompozíciója Petőfi Sándorról.

         1911.szeptember 8-án került sor a nagy ünnepséggel egybekötött szoboravatásra, amelyen számos közjogi méltóság és kiemelkedő egyéniség jelent meg. Jelen volt Budapestről a Petőfi Társaság küldöttsége, élén az elnökkel, Herczeg Ferenc íróval, aki a leleplezésnél ünnepi beszédet mondott. A Petőfi-szobrot a Nemzeti Színházzal szemben, az akkori Kossuth téren (Sétatér, ma Hviezdoslav tér) helyezték el.

         A szobor carrarai márványból, a talapzata haraszti termőkőből készült. Egyes részeit közvetlenül Carrarában, Radnai irányítása alatt faragták ki, majd vonattal szállították Pozsonyba. A márványcsoport három részből áll: a kardot fogó költő alakjából, a pálmaágat letevő múzsából és a lantot pihentető, rózsákkal borított padból, amelyről a honvédnak fölesküdött magyar lantos éppen most emelkedett föl. Mit jelképez, miről szól, és mit ábrázol a pozsonyi Petőfi-szobor? Petőfi lantját a padra téve, kezébe kardot ragad, hogy a közelgő vészben hősi ellenállásra buzdítsa honfitársait. Egy lépcsővel lejjebb a múzsa áll, aki kérő tekintetet vet Petőfire, hogy ne kockáztassa drága életét.

         Nem sokáig, nem egészen egy évtizedig büszkélkedhettek a pozsonyiak és gyönyörködhettek a csodálatos Petőfi-szoborban. Az I. világháború végén, a gyalázatos trianoni döntésnek köszönhetően Pozsonyt elrabolták, elkobozták a magyaroktól. Így a Petőfi-szobor is elveszett a magyarság számára. Trianon után cseh katonaság és tisztségviselők árasztották el Szlovákiát - mivel szlovák hadsereg és állami alkalmazottak nem léteztek. A csehek szenvedélyes gyűlölettel leromboltak mindent, ami az Osztrák-Magyar Monarchiára emlékeztetett. 1921-ben először Mária Terézia szobrát törték darabokra. Petőfi Sándor szobra azonban megmenekült. Csupán bedeszkázták, majd - a Városi Tanács döntése után - lebontották, darabjait ládákba tették és elhelyezték a Frigyes (mai Grassalkovich - köztársasági elnöki) palota garázsában. 1928-ban átszállították a marhavásártéri vágóhíd istállójába. Érdemes megemlíteni néhány epizódot a következő évtizedekből. A harmincas években Sopron városa (ahol Petőfi katonáskodott) meg akarta vásárolni Pozsonytól Radnai szobrát, de sikertelen volt a vállalkozás. 1936-ban a város vezetése úgy döntött, hogy csaknem ugyanarra a helyre, ahol Petőfi szobra állt, fölállítja legnagyobb szlovák költő, Pavol Országh Hviezdoslav szobrát. Ekkor szóba került a Petőfi-szobor visszahelyezése a város egy másik terére, a Jakab bíró vásártérre. Nem lett belőle semmi, győzött a nacionalizmus.

         A II. világháború után csak 1955-ben bukkantak rá Petőfi szobrára egy elhagyott városszéli telep raktárában. Ekkor határozott úgy a Városi Nemzeti Bizottság, hogy a Duna jobb oldalán, a ligeti parkban föl lehet állítani a költő szobrát. Erre 1956-ban került sor - szép helyet kapott a szobor. A hatvanas években ezt a parkot Janko Král, szlovák költőről nevezték el és szobrát a Petőfi szoborral szemben helyezték el. De Radnai szobra nem sokáig maradhatott ezen a helyen. Rövid időn belül áthelyezték egy, a ligeti park területén levő eldugott, nem éppen méltó helyre: a városi nyilvános vécé mellé. Ezekben az években még március 15-én is, csak titokban lehetett ellátogatni Petőfi szobrához és elhelyezni egy-egy szál virágot.  Csak 1968-ban változott a helyzet: a felvidéki magyarság kulturális szövetsége, a Csemadok Központi Bizottsága, majd a Csemadok Városi Választmánya égisze alatt vált hivatalossá a március 15-ei megemlékezés.

         Az elmúlt évtizedek alatt sok támadásnak volt kitéve Petőfi Sándor szobra. Számtalanszor meggyalázták, bemázolták, megrongálták és megcsonkították. Az időjárás és a természet is megtette a maga káros hatását, de a nacionalista-soviniszta szoborgyalázók sem kímélték Petőfi szobrát. Fokozatosan szétzúzták Petőfi kardját majd karját; a pálmaágat és a múzsa karját letörték; a költő arcát szétroncsolták. A rendőrség sohasem volt képes kézre keríteni a tetteseket. A rendszerváltás után úgy tűnt, hogy minden megváltozik. De rövid föllángolás után ismét a nacionalisták és a magyargyűlölők kerekedtek fölül.

         2000-ben a pozsonyiak illetve a Petőfi-rajongók egy kis csoportja hivatalosan is létrehozta a Petőfi Sándor Emlékmű Bizottságot (PSEB) azzal a céllal, hogy meg kell menteni a válságos állapotban levő Petőfi-szobrot. Föl kell újítani és az Óvárosban méltóbb, védettebb helyre kell áthelyezni Radnai kiemelkedő szecessziós művét. A Bizottságnak lassan, fokozatosan, de sikerült, a fővárosi és óvárosi vezető tisztségviselőkkel és önkormányzati testületekkel, valamint a Fővárosi Műemlékvédő Hivatallal kialakítani az együttműködést. Ez utóbbi 2001-ben meghirdette a pályázatot a Petőfi-szobor felújítására és áthelyezésére. A nyertes Vilard szobor-restauráló társaság 2002-ben fogott hozzá az érdemi munkához.  Ugyanúgy, mint egykoron, a PSEB is meghirdette a felvidéki magyarság körében a közadakozást. A magyar illetve a szlovák kormány is tekintélyes támogatással járult hozzá a szobor fölújításához.  

         2003. március 15-e nagy ünnep volt nemcsak a pozsonyiak, hanem a felvidéki magyarság számára is. Magyarországi és szlovákiai közjogi méltóságok részvételével a Medikus-kertben sor került Radnai Béla gyönyörű Petőfi-szoborkompozíciójának újra leleplezésére, újraavatására.

         A PSEB feladatául tűzte ki, hogy nemcsak a Petőfivel kapcsolatos emlékek, hanem más, Pozsonyhoz kötődő kiemelkedő magyar történelmi egyéniségek emlékhelyeinek fölújításával és ápolásával is fog foglalkozni. A társaság fölújította és rendszeresen gondozza a két pozsonyi vértanú (1849), báró Jeszenák János sírboltját és Rázga Pál evangélikus lelkész sírját. Eltökélte, hogy fölújítja és újraavatja a Petőfi Sándor emléktáblát (a szöveg fönnmaradt), valamint megkísérli újra elhelyezni a megőrzött Jókai Mór emléktáblát (az épület már nem létezik).

         2011. szeptember 8-án 100 éves volt a pozsonyi Petőfi-szobor. A PSEB a Magyar Köztársaság Nagykövetségével, a Fővárosi Önkormányzattal az MK Kulturális Intézetével a Csemadok Pozsonyi Városi Választmányával, Pozsony-óváros önkormányzatával és a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumával együtt ünnepi megemlékezést tartott, amelynek keretében kiállítás megnyitására, ünnepi szemináriumra és a Medikus kertben koszorúzással egybekötött ünneplésre került sor. A rendezvény fővédnöke Milan Ftáčnik, Pozsony főpolgármestere volt. Az ünnepi beszédet Duka Zólyomi Árpád mondta. Az egybegyűlteket köszöntötte Tatiana Rosová, az óváros polgármestere és Viera Kimberlingová, főpolgármester-helyettes. Eredetileg a tervezett programban volt a Petőfi emléktáblának az elhelyezése az eredeti helyre, az Apácapálya 27-es számú ház homlokzatára, de a hírhedt szlovák nyelvtörvény és az illetékes szlovák közegek közbeszóltak. Különleges közjáték zajlott le, amikor kiderült, hogy az ősi épület a pozsonyi evangélikus egyházé. Így a városi presbitérium - de csak a megemlékezés dátuma után - határozatában engedélyezte az emléktábla elhelyezését, de csak a nyelvtörvény szigorú betartásával: első helyen a szlovák szövegnek kell lennie, csak utána következhet a magyar. Végigjárva mindenféle jogi, kormányhivatali, minisztériumi és jogsegély-szolgálati fórumot nem sikerült megszerezni a kivételt, mivel Pozsony magyar lakossága nem éri el a 20%-ot. Tekintettel arra, hogy a bronz emléktábla már készen volt - első helyen a 111 éves eredeti magyar szöveggel - a táblát ketté kellett fűrészelni, föl kellett cserélni a sorrendet, hogy az első helyen legyen a szlovák szöveg és így összeforrasztva elhelyezhettük az emléktáblát. Ilyen ország a Szlovák Köztársaság!

         Ennyi előzmény után csak 2011. december 5-én került sor az 1900-ban a Toldy Kör által elhelyezett, majd tönkretett Petőfi-emléktábla fölújítására, elhelyezésére és leleplezésére, azon az épületen, amelyben 1843 májusában és júniusában élt Petőfi Sándor. A rendezvény fővédnöke Pozsony főpolgármestere volt. Ünnepi beszédet mondott Tatiana Rosová, Pozsony-óváros polgármestere és Prőhle Gergely, a magyar külügyminisztérium helyettes államtitkára.

         Bízzunk benne, hogy Petőfi emlékét sikerül további nemzedékek számára is megőrizni és életben tartani. Annak ellenére, hogy Petőfi Sándor üstökösként jelent meg a magyar égen - rövid 26 évet tündökölt, majd eltűnt - lelkünkben és szívünkben tovább él. Nem tudjuk, hogy hol domborul sírja, de emléke körülvesz bennünket. Petőfi Sándor életútja a szabadságvágyat és a hazaszeretetet jelenti. Életműve nemzeti öntudatunk pótolhatatlan részét képezi.

         Minden felvidéki, illetve kárpát-medencei magyarnak kötelessége, hogy fölkutassa, tiszteletben tartsa, megőrizze és ápolja nemcsak Petőfi emlékét, hanem dicső múltunk minden örökségét.

                                                                                          Duka Zólyomi Árpád

                                                                                a Petőfi Sándor Emlékmű Bizottság

                                                                                                    elnöke

Vážení hostia, milý bratislavčania, vážené dámy a páni!

Sehr geehrte Gäste, liebe Presburger, meine Damen und Herren!

Huszonöt éve így köszöntjük Önöket a Városi Kulturális Napok (VKN) megnyitóján, mivel Pozsony városunk sokszínűségét, jellegzetes arculatát földrajzi helyzetének, illetve az elmúlt mádfél évszázad atatt három nép, három kultúra és nyelv kölcsönhatásának köszönheti.

Hagyományt teremtettünk. Negyed évszázadon keresztül sikerült évről-évre megrendeznünk a pozsonyi VKN-t, amelyhez Önök is hozzájárultak, illetve hozzájárulnak jelenlétükkel, érdeklődésükkel és támogatásukkal. Ahhoz, hogy e szép és nemes hagyomány, a Csemadok Városi Válsztmány által megrendezett VKN folytatódtjanak - életben maradjanak.

Az elmúlt 25 év alatt csaknem 400 rendezvény - évente átlagban 14-16 - öregbítette és tette értékessé kulturális napjainkat.

Hölgyeim és uraim!

Érdemes kiemelni néhány főbb területet. Az elmúlt negyed évszázad alatt

• a Jókai és a Thália színház, továbbá 29 műkedvelő színjátszó társulat     előadására került sor,
• összesen 20 hazai és külföldi népiegyüttes szerepelt a VKN programjában,
• 31-szer énekkarok és zenekarok gazdagították a kulturális napok műsorát,
• 7 rockzenekar és 33 esetben különböző vendégegyüttes szerepelt a VKN keretében és végül
• 22 kiállítás és zárórendezvényként 6 Magyar Duna-bál megrendezésére került sor az elmúlt 25 év alatt.

Ezen kívül még több mint 200 más jellegű rendezvény valósult meg.

Úgy vélem elégedettek lehetünk az elhangzott kimutatással. Tiszteletreméltó eredmény, értéke tevékenységre tekintünk vissza.

Mindez csak úgy valósulhatott meg, hogy sikerült kiépíteni a szoros és hatékony együttműködést különböző szervezetekkel és intézményekkel illetve egyénekkel.

Köszönet a Magyar Köztársaság Nagykövetségének a mindenkori támogatásért, úgyszintén a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének, kiváltképpen két egykori igazgatónőjének, Sunyovsky Szilviának és Czimbalmosné Molnár Évának. Továbbá köszönet iskoláinknak, a Duna utcai és a pozsonypüspöki magyar iskolának, valamint valamennyi együttműködő szervezetnek. Köszönet jár a messzi vidékről és Pozsony környékéről érkezett vendégeinknak, akik rendszeresen látogatják rendezvényeinket. Különösen a brünni magyarok csoportjának, a magyarbélieknek, szencieknek és az albáriaknak.

Hölgyeim és uraim!

Engedjék meg, hogy valamennyiünk nevében külön köszönetet mondjak a Rózsvölgyi Kultúrház igazgatónőjének, Eva Filanovának és munkatársainak, akiknek segítségére mindig számíthatunk, kik az elmúlt 25 év alatt nagymértékben hozzájárultak a VKN sikerességéhez.

Vážené dámy páni, vážení páni!

Dovolte my, aby som v mene nás všetkých a v mene organizátorov vyslovil poďakovanie riaditeľke Domu kultúry Ružinov, pani Eve Filanovej a jej spolupracovníčkam za dlhoročnú a nezištnú pomoc a podporu. Môžeme konštatovať, že aj ich zásluhou boli úspešné naše Mestské kultúrne dni za uplynulých 25 rokov. Ďakujeme.

Hölgyeim és uraim!

Szükség van a kitartásra, a szívós munkára és az összefogásra. Ne feledjük, hogy a VKN-kal hozzájárulunk nem csak nyelvünk, kultúránk és önazonosságunk megőrzéséhez éa fejlesztéséhez, hanem az európai népek nagy családja, az Európai Közösség kulturális és nyelvi sokszínűségének gyarapításához is.

Hölgyeim és uraim!

Ezennel megnyitom a 14 rendezvényből álló XXV. Városi Kulturális Napokat. Kellemes estét és jó szórakozást kívánok mindnyájuknak.

2011. október 17.

]]> http://www.dukazolyomi.sk/hu/index.php/xxv-vkn-megnyito-beszed/feed/ http://www.dukazolyomi.sk/hu/index.php/nem-akarasnak-nyoges-a-vege/ http://www.dukazolyomi.sk/hu/index.php/nem-akarasnak-nyoges-a-vege/#comments Fri, 14 Oct 2011 10:12:13 +0000 norbi http://www.dukazolyomi.sk/hu/?p=1023

Nem akarásnak nyögés a vége…

Több mint egy éve folyik a nyüglődés az állampolgárságról szóló törvénnyel. Különböző változatok kerültek napvilágra, hogy hogyan kellene módosítani a Fico-féle tarthatatlan törvényt, amely valójában magyarellenes jogszabály, de a szlovák politikai képviseletben nincs meg az őszinte szándék a változtatásra. Úgy tűnik csaknem valamennyi képviselőnek megfelel a jelenleg hatályos törvény. Különös, hogy az eddigi 133, szlovák állampolgátrságtól megfosztott személy közül legtöbben vannak azok akik a cseh állampolgárságot vették föl (59). Vagyis a szlovák kormányhatalom lelki nyugalommal föláldozza a szlovák állampolgárokat, csak azért, hogy valamilyen módon megakadályozza a felvidéki magyaroknak, hogy könnyített eljárásban felvegyék a magyar állampolgárságot.

A Daniel Lipsic által vezetett belügyminisztérium már egy éve megfeszülten spekulál azon, hogy mi legyen az olyan szlovákiai állampolgárokkal, akik az abszurd jogszabály ellenére mégis fölveszik egy másik ország állampolgárságát. Bukfenceznek, ötölnek-hatolnak, nem találnak megfelelő magyarázatot, keresik a módját, hogyan torolják meg a szabálysértő polgárokat. Nos, nagy büszkén előrukkoltak egy egyedi elmélettel. Egy hihetetlenül nem jelenkori és izzadva megszült okoskodással. Lipsic belügyminiszter még azt is vállalja, hogy ez a hajánál előhúzott elmélet messze nem európai, illetve ellentmond az unióban eddig természetesen alkalmazott gyakorlattal és értékrenddel. A személyek szabad döntésének korlátozása homlokegyenesen ellentmond az európai közösséghez való csatlakozással vállalt alapelveknek.

A Szlovákiában élő, de külföldön állampolgárságot szerzett polgárok helyzetével kapcsolatban a belügyminisztérium kínosan belegabalyodott a saját, körmönfont okfejtésébe. Különös, egyedi logika szerint (ha egyáltalán „logika”), magyarázzák a Fico-törvény hatását, érvényesülését. A belügy szerint, aki fölveszi más ország állampolgárságát, annak ezt haladéktalanul jelentenie kell a lakhely szerinti körzeti hivatalban. Leszögezi viszont a lényeget: az, aki megszerzi más ország állampolgárságát, automatikusan elveszti a szlovákot - külföldi állampolgárrá válik. Aki nem jelenti be a változást, az kihágást követ el, amiért háromezer eurós bírságot róhatnak ki rá. És itt jön a nagy kérdés: az érintett személy attól a pillanattól számítva, amikor megszerezte a másik állampolgárságot, a hatályos szlovák törvény szerint már csak idegen állampolgár. Milyen jogon követelheti a belügy egy másik ország állampolgárától - aki már nem szlovák állampolgár - hogy valamilyen jelentést tegyen egy körzeti hivatalnak, amikor már nem szlovákiai állampolgár? Milyen kihágást követett el az adott idegen állampolgár? Külföldi állampolgárként, minek értelmében fizessen még pénzbírságot is, ha már nem szlovák állampolgár?  És így folytathatnánk a logikai eszmefuttatást. A tény az, hogy valami nagyon nincs rendben a belügyminisztériumi törvénymagyarázattal.

Mindez ismét csak azt bizonyítja, hogy a Fico-féle jogszabály nagyon rossz. Egyedüli ésszerű megoldás a jogszabály megszüntetése. Egy éve nem boldogulnak vele. De talán nem is akarják megváltoztatni?! Ismét föltehetjük a kérdést - mint már annyiszor - kinek fáj, kit zavar, ha Szlovákia állampogárai nem egy, de akár több más állampolgárságot is megszereznek a szlovákiai mellett? Ha Szlovákiában él és dolgozik valaki, akkor számára egyértelműen a hazai jogszabályok hatályosak. De csak abban az esetben, ha megmarad a szlovák állampolgársága.

         A Szabad Újság 36. számában (szept.7.) megszólalt két szakember az érvényes közoktatási törvény készülő módosításával kapcsolatban, amely magába foglalja azt a lehetőséget a nemzeti kisebbségek számára, hogy iskoláikban egyes tantárgyakat szlovák nyelven oktassanak. Különös, hogy az egyikük, aki a nagypolitikában is tapasztalt oktatási szakember, azonnal megérezte az „ártatlan” megfogalmazásban rejlő veszélyt, és riadót fúj. Másikuk, a kormánykoalíciós Most oktatási szakértője pedig csak könnyedén elhárította a felvetett problémát, amellyel nem kell különösebben foglakozni. Sőt, egy ún. sikertörténettel igyekszik elkendőzni a kérdést. Sikertörténet? Külön fejezet a nemzetiségi oktatásról? De miről is szól? Többek között a J. Mikolaj-féle ravaszságot tartalmazza, az egyes tantárgyak szlovák nyelvű oktatásának lehetőségéről.

         Nem szabad félvállról kezelni a hazai magyar oktatásra és egyúttal közösségünkre leselkedő bármilyen veszélyt. Résen kell lennünk! A készülő jogszabály megtévesztő módon fölkínálja a lehetőséget. Mi lesz a folytatás, hogyan kerül majd alkalmazásra? Lappangó veszély, amely úgyszólván fölismerhetetlenül beszivárog a tudatba – sok szülő észre sem veszi. Hogyha hatályba lép a tervezett módosítás az említett lehetőséggel, ki dönti majd el, hogy melyik osztályban milyen tantárgyak esetében cserélik föl az anyanyelvet az államnyelvre? Az iskolaigazgató, a tanári kar, az osztályfőnök vagy a szülők? De mi lesz azokkal, akik hűek maradnak anyanyelvükhöz – a magyar nyelven való oktatáshoz. Viszont azok, akik szlovákul fogják az egyes tantárgyakat tanulni, lassan de biztosan és céltudatosan elindulnak a magyar nyelvtudás szűkítésének, azaz a fokozatos asszimilációnak az útján. Jövőnket tekintve – a spekuláló szülőknek köszönhetően – már régen van egyértelmű veszteségünk: az a több mint 20% magyar fiatal, aki szlovák iskolába jár. Egyes tantárgyak szlovák nyelvű oktatása – nagyvonalú ajánlat. Valójában szerény kezdetnek tűnik, de a múltból tudjuk, nemegyszer meggyőződtünk róla, hogy végül mi is a valódi szándék.

         Ebben a kérdésben nincs félmegoldás. Egységesen és határozottan kell föllépnünk, ha meg akarjuk menteni az utánunk jövő nemzedékek magyar öntudatát és szilárd önazonosságát. Nyíltan és rendíthetetlenül kell kiállnunk azért, ami emberi jogaink szerves része – nincs helye semmiféle kompromisszumnak! Vegyük észre végre a szívós és következetes, a többségi nemzet gyakran árnyaltan tervezett elnemzetlenítési törekvéseit!

         Tulajdonképpen minek ez a ravaszul fölkínált lehetőség? Nincs rá szükségünk, nem kell! Ha magyar iskola, akkor magyar nyelven tanítsanak minden tantárgyat. Így lehet a legjobban az új ismereteket megérteni és elsajátítani a tudást - már J. A. Komenszky is ezt vallotta. Ne bonyolítsuk a gyerekek életét, ne kényszerítsük őket olyanra, ami nekünk sem lenne jó.

         Az eddigi gyakorlat, tapasztalatok egyértelműen bizonyítják, hogy aki tovább akar tanulni, illetve képezni magát, később – felnőtt fejjel – bármilyen nyelven is el fogja tudni sajátítani a szakmájához szükséges tudást. De csak akkor, ha az anyanyelvén „alapozott”.

         Kinek hasznos az ilyen, elénk tárt lehetőség? Nekünk, felvidéki magyaroknak nem! Ne hagyjuk magunkat félrevezetni!

2011. IX. 14.

                                                                            Duka Zólyomi Árpád

Száz éves a MI PETŐFINK

ünnepi beszéd

2011. szeptember 8.

Tisztelt ünneplő közönség, tisztelt vendégek, kedves pozsonyiak, hölgyeim és uraim!

Száz éves a „MI PETŐFINK” !

Egy évszázada, 1911. szeptember 8-án ezen a napon avatták föl Radnai Béla, pozsonyi születésű szobrászművész remekművét, Közép-Európa egyik legszebb szecessziós szoborkompozícióját, a pozsonyi Petőfi-szobrot.

Megemlékezni és ünnepelni gyűltünk össze. Megemlékezni arról, hogy milyen ereje volt az összefogásnak, amikor száz éve – nemzetiségre való tekintet nélkül – a Pozsonyt szerető felvilágosult polgárok emlékművet állítottak az örök nyughatatlan, vándorló, a szabadságért és függetlenségért küzdő, halhatatlan költőnek.

Ünnepelni gyűltünk össze azért, mert az elmúlt évszázad pusztító viharainak dacára megmentettük Radnai Béla alkotását, életben maradt e csodálatos Petőfi-szobor. Legyünk büszkék és ünnepeljünk, mert nagy öröm mindannyiunk számára, hogy a több mint nyolc évtizeden át számtalanszor meggyalázott, megrongált és megcsonkított Petőfi-szobor nyolc éve fölújítva e méltó és csaknem biztonságos illetve nyugodt belvárosi környezetbe került.

Vážení prítomní, ctení hostia, milý Bratislavčania!

Srdečne vás vítam na dnešnej mimoriadnej slávnosti. Bratislavská socha Sándora Petőfiho dnes oslavuje svoje sté narodeniny. 8. septembra 1911 odhalili túto jedinečnú secesnú sochu bratislavského rodáka Bélu Radnaiho. Zhromaždili sme sa, aby sme spomínali na súdržnosť obyvateľov mesta, ktorí – bez rozdielu na národnosť – so spoločnými silami postavili pamätník nesmrteľnému básnikovi, ktorý svojím životným dielom hlásal a obhajoval slobodu a nezávislosť. Oslavujeme, lebo napriek takmer storočnej kalvárii a po nespočetnom zneuctení sme spolu zachránili neoceniteľný poklad Bratislavy, toto majstrovské dielo akademického sochára Bélu Radnaiho.

Hölgyeim és uraim!

Az itt álló szoborkompozíciót a pozsonyiak XIX. századi, Petőfi iránti nagy tisztelete és lelkes szeretete hozta létre.

Petőfi többször járt Pozsonyban: 1840-ben, 1841-ben és 1843-ban. Minden alkalommal, nagy reményekkel, izgalommal és elfogultan érkezett az akkori fővárosba, amely már régen szolgálta a magyar irodalmat és számos rejtélyt, meglepetést valamint lehetőséget tartogatott a fiatal költő számára. Viszont nagy szegénységben, versírásból, másolásból és az országgyűlési tudósítások szerkesztéséből élt. Petőfi Pozsonyban alapvető tapasztalatokat szerzett a közéleti ismeretekből és a politikából, aminek később, a forradalom alatt, nagy hasznát vette Pesten.

A szabadságharc leverése, Petőfi eltűnése illetve hősi halála utáni Bach-korszak zsarnoksága ellenére a nagy költő emléke tovább élt Pozsonyban. A kiegyezés után a költő alakja új erővel elevenedik meg. Városunkban fokozatosan erőteljes Petőfi-kultusz alakul ki. 1873-ban megalakul a Toldi Kör, amely a magyar irodalom népszerűsítésével foglakozik és ezen belül Petőfi emlékével. 1900-ban a Toldi Kör emléktáblát helyezett el az Apácapályán (a mai Panenská u.) arra a házra, amelyben a költő élt. Ma is látható a kerete a 27-es számú ház homlokzatán. Eltökélt szándékunk, hogy ezen a helyen egy felújított Petőfi emléktáblát avassunk föl.

A pozsonyi Petőfi-kultusz kicsúcsosodása a szobor elkészítése és fölavatása volt. A Mária Terézia szobor alkotója a pozsonyi születésű Fadrusz János tervezte a Petőfi-szobor megalkotását, de váratlan halála megakadályozta ezt. A századforduló előtt egy pozsonyi német újságíró vetette föl a Petőfi-szobor fölállításának és a közadakozásnak a gondolatát. Az 1899-ben megalakult Szoborbizottság 1904-ben meghirdette a nyilvános pályázatot. 37 pályamű gyűlt össze. Radnai Béla, Fadrusz tanítványa nyerte el a szobor elkészítésének megbízatását. A pozsonyi polgárok gyűjtésbe kezdtek: nemzetiségre való tekintet nélkül a város lakosságának, az adakozók ezreinek köszönhetően született meg e nagyszerű szoborkompozíció.

1911. szeptember 8-án került sor, a nagy ünnepséggel egybekötött szoboravatásra, amelyen számos közjogi méltóság és kiemelkedő egyéniség jelent meg. A Petőfi-szobrot a mai Hviezdoslav téren (az akkori Kossuth téren), szemben a Nemzeti Színházzal leplezték le.

Vážené dámy, vážení pání!

Tento náš pamätník Petőfiho vytvorila úcta a nadšenie Prešpurčanov 19. storočia k veľkému básnikovi. Petőfi viackrát navštívil Prešpurk, najmä v období zasadania uhorského snemu. Napriek tomu, že biedne žil – z písania básní a odpisovania, resp. redakcie spravodajstva snemu – v zastupujúcom hlavnom meste Uhorska si osvojil veľa skúsenosti z politiky a z verejného života. Po páde revolúcie a boja za slobodu Uhorska, resp. po hrdinskej smrti Sándora Petőfiho, občania Prešpurku dlhé desaťročia nezabudli na veľkého básnika a ctili jeho pamiatku. V roku 1873 založený kultúrno-literárny Toldiho spolok usmerňoval a živil spomienku na Petőfiho. Roku 1900 odhalili pamätnú tabuľu na Panenskej ulici č. 27, ktorého rám doteraz vidno na priečelí budovy. Našou snahou je obnoviť túto pamätnú tabuľu.

Vyvrcholením kultu Petőfiho v meste bolo zhotovenie a odhalenie sochy básnika a revolucionára v roku 1911. Verejnú súťaž vyhral návrh Bélu Radnaiho a každý občan Prešpurku – Maďar, Nemec, Slovák, Bulhar, či Chorvát – prispel k verejnej zbierke na postavenie sochy. 8. septembra 1911 sa konala veľkolepá slávnosť odhalenia sochy pred Národným divadlom na dnešnom Hviezdoslavovom námestí.

Hölgyeim és uraim!

Nem sokáig, egy évtizedig büszkélkedhettek a pozsonyiak, és gyönyörködhettek a haraszti termőkő alapzaton álló, carrarai márványból készült Petőfi-szoborban. Az I. világháborút lezáró trianoni döntés után a jelenlegi Szlovákia területére bevonuló cseh katonaság lerombolt mindent, ami az Osztrák-Magyar Monarchiára emlékeztetett. Mária Teréziát darabokra törték. A Petőfi szobrot csupán bedeszkázták, majd lebontották, darabjait ládákba tették és elhelyezték a Frigyes (mai Grassalkovich) palota garázsába, ahonnan 1928-ban átszállították a Marhavásártér (vágóhíd) istállójába.

A II. világháború után, csak 1955-ben bukkantak rá Petőfi szobrára egy elhagyott városszéli telep raktárában. Egy év múlva, a város vezetésének határozata alapján a ligeti parkban föl lehetett állítani a költő szobrát. A hatvanas években ezt a parkot J.Král, szlovák költőről nevezték el és szobrát a Petőfi szoborral szemben helyezték el. Radnai szobrát rövid időn belül áthelyezték egy eldugott, nem éppen méltó helyre, a városi nyilvános illemhely mellé.

Vážené dámy, vážení páni!

Radosť Bratislavčanov netrvala dlho. Po I. svetovej vojne, do Bratislavy prichádzajúca česká armáda zničila všetko čo pripomenulo Rakúsko-Uhorskú monarchiu (sochu Márii Terézii rozbili na kúsky). Našťastie socha Petőfiho sa zachránila. Zadebnili ju a schovali do garáže dnešného Grasalkovičovho paláca a neskoršie premiestnili do maštale bratislavského bitúnka. Až r. 1955 sa rozhodlo mestské vedenie opäť postaviť sochu Petőfiho, a to v petržalskom parku. Za krátku dobu – potom ako oproti postavili sochu Janka Kráľa – odsunuli sochu Petőfiho na veľmi nedôstojné miesto, vedla mestského záchoda, kde pod vplyvom prírodných síl, ale hlavne vďaka vandalizmu, resp. nacionalistickým vášňam sa postupne doničila.

Až roku 2000 (dvetisíc) hŕstka Bratislavčanov založila Pamätný výbor Sándora Petőfiho, s cieľom obnoviť sochu a premiestniť na dôstojné miesto. Vybudovala sa efektívna, cieľavedomá a úspešná spolupráca s Magistrátom hl. mesta Bratislavy, Miestnym úradom Bratislava Staré-mesto. Výsledok bolo slávnostné znovu odhalenie súsošia Sándora Petőfiho 15. Marca 2003.

Hölgyeim és uraim!

Az elmúlt évtizedek alatt sok támadásnak volt kitéve Petőfi Sándor szobra. Számtalanszor meggyalázták, bemázolták, megrongálták és megcsonkították. Az időjárás is megtette a maga káros hatását. 2000-ben, pozsonyi Petőfi-rajongók egy kis csoportja hivatalosan is létrehozta a PSEB-t azzal az eltökéléssel, hogy meg kell menteni a válságos állapotban levő Petőfi szobrot. A fővárosi és óvárosi vezető tisztségviselőkkel és önkormányzati testületekkel kialakított jó és lelkes együttműködésnek, a közadakozásnak illetve az összetartásnak köszönhetően 2003. Március 15-én ünnepélyes keretek közt, itt a Medikus-kertben újraavattuk Radnai Béla gyönyörű Petőfi-szoborkompozícióját.

Vážení prítomní!

Aj dnešné slávnostné podujatie je ušľachtilým príkladom a dôkazom toho, že ak je dobrá vôľa vzájomne spolupracovať, ak existuje aj úcta k pamätihodnostiam, tak aj výsledok bude pre radosť obyvateľov Bratislavy. Socha je nás všetkých – najmä tých, ktorí chápeme poéziu a odkaz veľkého básnika Petőfiho, máme rád slobodu a nezávislosť, resp. ctíme rovnoprávnosť všetkých ľudí bez rozdielu na národnosť.

Tisztelt ünneplő közönség!

Ma ismét, együttműködve a fővárosi és az óvárosi képviselő testületekkel, illetve a Pozsonyt szerető felvilágosult polgárokkal közösen ünnepeljük Petőfi Sándor szobrunk, a „Mi Petőfink” 100. születésnapját. Ünnepeljünk ugyanolyan lelkesedéssel, mint tették azt Pozsony polgárai száz évvel ezelőtt. Szeressük és óvjuk Petőfi szobrát, hogy a következő évszázadban is tovább hirdesse népeink vágyát a szabadságért, egyenlőségért, a kölcsönös megértésért és tiszteletért.

Pozsony, 2011. szept. 8.

Duka Zólyomi Árpád

         Mert miféle országban is élünk? A szlovák politikai képviselet kisebbségi komplexusaiból fakadó rettegése, a magyaroktól való félelme, amely gyűlöletbe csap át, egyre újabb és újabb abnormalitásokat produkál. A szenvedő alany pedig elsősorban felvidéki magyar közösségünk.

         Szlovákia és a kettős állampolgárság! Micsoda nagy üggyé nőtte ki magát. Szlovák politikusok, kormánytagok, az ország legfelsőbb közjogi méltóságai össze-vissza nyilatkoznak – már maguk sem tudják, hogy mit is kellene tenniük. Belegabalyodnak önmaguk gondolataiba – nagy a zűrzavar és nem tudják, hogy mi legyen a megoldás. Egyben viszont idegesen egységesek. Minden áron meg kell akadályozni, hogy a felvidéki magyar fölvegye a magyarországi állampolgárságot. Ennek érdekében képesek mindent és bárkit föláldozni, aki más állampolgárságot igényelne. A XXI. század Európája, illetve az Európai Közösség és a nemzetközi színteret illetve jogokat jól ismerő politikusok és szakértők pedig csak dermedten figyelik, hogy mi játszódik le ebben a kis országban. Miért kell tiltani, minden eszközzel megakadályozni azt, hogy Szlovákia állampolgárai egy vagy akár több állampolgárságot vegyenek föl?

         Van egy hatályos (Fico-féle) törvény. Gyakorlati érvényesítése – ad abszurdum – lehetetlen. Ha valaki fölvesz egy másik állampolgárságot (természetesen elsősorban a magyar az izgató) de jure azonnal, minden teketória nélkül elveszti a szlovákot. Az ellentmondás, „a butaság” abban rejlik, hogy az alkotmány értelmében nem lehet senkitől megvonni az állampolgárságot. Vagyis csak akkor szűnhet meg, ha az adott szlovákiai állampolgár önként mond le róla. Tehát az egyik lehetőség: fölveszem a másik (magyar) állampolgárságot és hallgatok – az élet megy tovább. Az eddig alkalmazott nemzetközi kapcsolatok élő szabályai szerint a szlovák hatóságoknak nincs semmilyen eszközük és lehetőségük megbizonyosodni arról, hogy ki vette föl más ország állampolgárságát (az Új Szó helytelenül állítja – 2011. júl. 29. – ennek ellenkezőjét). Nincs olyan állam, amely ezeket az adatokat kiszolgáltatná. A másik lehetőség, hogy bejelentik az illetékes hivatalban a másik állampolgárság megszerzését. Tehát az ominózus Fico törvény értelmében, de már nyíltan, ország-világ előtt elvesztik a szlovákot. De mégsem, mert személyesen nem mondtak le róla. És itt jön a zűrzavar, a komédia, amibe az SZK belügyminisztériuma is már belezavarodott. Élő példa az MKP lévai elnöke (Gubík László), akinek űrlapot küldött a belügy, töltse ki, hogy lemond szlovák állampolgárságáról – de ő nagyon helyesen nem töltötte ki, mert nem akar lemondani szlovákiai állampolgárságáról.

Hogy mi lesz a folytatás, ki tudná megmondani? A Fico-féle törvény végül is nem írhatja fölül az alkotmányt! Vagyis a szlovák állami szervek, illetve politikusok egyre jobban belegabalyodnak a saját „csodálatos” kelepcéjükbe. A szlovák belpolitika nevetségessé teszi magát. Érezhetően nem tud mit kezdeni a 105 „becsületes” szlovákiai állampolgárral, akik már elméletileg – a hatályos törvény értelmében – ki lettek „zsuppolva”, de az SZK alkotmánya szerint minden rendben van, mert saját akaratukból eddig nem mondtak le a szlovák állampolgárságról.

         Van még egy út: aki annyira becsületes és úgy érzi, hogy be kell jelentenie a magyar állampolgárság megszerzését, és komolyan veszi a szlovák elvesztését, vágjon bele az újrahonosításba. Ha Szlovákiában született, itt él és dolgozik, akkor minden feltétele megvan ahhoz, hogy megszerezze a szlovák állampolgárságot. Faramuci, komikus helyzet, de érdemes lenne megkísérelni a szlovák hivatalos közegeket kissé megpiszkálni.

         Milyen megoldás várható? Állítólag ősszel kiderül. A kormánykoalíció, a belügy, a kormány és a legfelsőbb törvényhozás képviselői csak összevissza beszélnek, és kapkodnak fűhöz-fához, és valójában nem tudják, mi a teendő. Egy rögeszme viszont rendíthetetlenül vezérli őket: meg kell akadályozni, hogy az ősi magyar gyökerekkel rendelkező felvidéki polgárok felvehessék a magyar állampolgárságot csupán azért, mert történelmileg, nyelvükben, kultúrájukban, vagyis önazonosságukban a Kárpát-medencei összmagyarsághoz tartoznak. Ha a készülő jogszabály-módosításban rögzítik a másik állampolgárság megszerzési lehetőségeinek feltételeit, akkor továbbra is hogyan fogják kezelni azokat a magyarokat, aki nem felelnek meg a felsorolt követelményeknek, de fölveszik a magyar állampolgárságot?

         Nevetséges és együgyű a legfelsőbb szlovák politikai képviselőktől rendszeresen hallani a nem végiggondolt, értelmetlen kijelentéseket: Szlovákia területén nem fogják elismerni a magyar állampolgárságról szóló törvény hatályosságát. Nem is szükséges, erre senki sem kéri őket. Ez a jogszabály Magyarországon érvényes. Az a szlovákiai magyar, aki megszerzi a magyar állampolgárságot, ha Szlovákiában él és dolgozik, akkor szlovák állampolgárként az SZK jogrendje szerint kell cselekednie.

         Mi tehát a követnivaló, észszerű, higgadt magatartás ebben a helyzetben? Minden felvidéki magyarnak egyéni joga dönteni – nyugodtan, félelem nélkül megszerezheti a magyar állampolgárságot. És ha már ilyen nem európai és torz a szlovákiai jogrend és a politikusok gondolkodásmódja, akkor ajánlatos lenne hallgatni róla.

2011. aug. 28.

                                                                  Duka Zólyomi Árpád

Kisebbségi érzés vagy csak bűntudat?

A szlovákiai Tisztelt Háznak, illetve a szlovák politikai színtérnek ismét született egy „gyöngyszeme”. Hosszú heves és minősíthetetlenül zavaros vita után nagy buzgósággal elfogadtak egy határozatot a magyarországi alaptörvénnyel kapcsolatban. Ismét nagyot kiáltottak a világba és olyat tettek, ami nem divat az unió tagállamai között, illetve Európában: górcső alá vették egy szomszédos állam alkotmányát és keményen megmondták róla a véleményüket. Hihetetlen tett, de mi már nem csodálkozunk rajta. A legfelsőbb törvényhozásban megalkottak egy dokumentumot, amelynek azonkívül, hogy „jól megmondták” a magyaroknak és a világnak, egyáltalán nincs jogi értelme és súlya. Ilyen gyerekes magatartást már nem egyszer tapasztaltunk az elmúlt húsz év alatt (lásd pl. 1996-ban a szlovák-magyar. alapszerződés ratifikálásakor elfogadott külön határozatot, a KMKF-vel kapcsolatos nyilatkozatot stb.).

A szlovák politikai színtér képviselői ismét megmutatták ügyefogyottságukat és bebizonyították, hogy ilyen magatartással nincs helyük az európai politikában. Mi a háttere az ilyen hullámszerű megnyilvánulásoknak? A félelem, a rettegés? Már szinte törvényszerűvé vált, hogy a szlovák politikusok minden cselekedetüket a magyarországi események vetületében, az ott hozott határozatok függvényében teszik. Minden magyar döntésre gyorsan reagálnak, és görcsösen ellenlépéseken törik a fejüket. Nagyon mélyen működhet bennük a nem bevallott bűntudat. Csaknem száz éve olyan területeket bitorolnak, ahol a magyar nemzeti közösség - amely soha nem mozdult el a helyéből - többségben van. A lényeg a magyaroktól való rettegés és ez nem méltó egy ország legfelsőbb politikai vezetéséhez, illetve közjogi méltóságaihoz. Ez az elfogadhatatlan politikai magatartás kisebbségi komplexusoktól telített. A szlovák politika már sohasem nő ki ebből az állapotból? Már sohasem fog tudni fölülemelkedni kicsinyes félelmein és korszerűen, az európai értékrend szerint viselkedni?

Igaz, a szlovákiai parlamentnek joga van reagálni a Magyarországon hozott döntésekre, de minek? Csak nevetségessé teszi magát. Elfogadtak egy dokumentumot, de minek, milyen reményekkel? Azt hiszik, hogy ennek hatására gyorsan, szorongva összeül a magyar országgyűlés és megváltoztatja alaptörvényét? Milyen sötétségben élnek! Szemellenzővel, bezárt fülekkel, köldöknézésben szorongva, de pöffeszkednek ezek a politikusok. Jobb dolguk sincs, mint ilyen „kapitális” témákkal foglalkozni? Közben az ország és a lakosság számos létfontosságú problémával szembesül.

És mi felvidéki magyarok kénytelenek vagyunk ennek a magatartásnak a következményeit eltűrni, és állandóan küzdeni az Európában már természetes jogainkért.

2011. V. 29.

Cui bono – kinek jó?

A magyar kormány úgy döntött, hogy a határon túli magyarok anyagi támogatását új rendszerben fogja megvalósítani. Ebből a célból hozta létre a Bethlen Gábor Alapot (BGA), amely egységesíteni hivatott az eddig szerteágazó megvalósítási folyamatot.

Felvidéken az oktatási-nevelési támogatások folyósításának végrehajtója kezdettől a Pázmány Péter Alapítvány (PPA) volt, amelynek a hatályos magyarországi, illetve a szlovákiai törvények, sőt a 2003-ban megkötött kormányközi megállapodás értelmében kellett dolgoznia. A többi határon túli magyar közösségekkel ellentétben nálunk rendhagyó volt a helyzet, mert a támogatás nem juthatott közvetlenül a szülőkhöz, hanem a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségének (SZMSZSZ) helyi szervezetei kezelésével valósulhatott meg. Vállalni kellett ezt a megoldást, mert ellenkező esetben – a szlovák fél elutasítása miatt – a felvidéki magyar tanulók nem részesültek volna ebben a nagyon is hatásos támogatásban. Az elmúlt években egyértelműen bebizonyosodott, hogy ez a rendszer végül is nagyon hatékony: amennyi a magyar iskolát látogató tanuló, annyiszor 22400 Ft. jutott el a szülők helyi szervezetéhez, amivel előre pontosított terv szerint gazdálkodhattak. Így csaknem száz százalékos volt a támogatás kihasználása. A magyarországi jogszabály szerint járó működési költséget is pontos tervek szerint és pályáztatással használtuk fel. A PPA minden tanulmányi évben a magyarországi feltételeknek megfelelően írhatta ki a pályázatokat. Szlovákiában évente részletes jelentést kellett beterjeszteni a külügyminisztériumba, pontosabban a szlovák-magyar vegyesbizottság elé.

A PPA számolt azzal, hogy lesznek bizonyos változások a támogatás lebonyolításának formájában. Az elmúlt több mint fél év alatt viszont nem került sor semminemű kölcsönös megbeszélésre a magyar felelős felekkel – csak kósza hírek alapján találgathattunk. Ezért meglepő, sőt megdöbbentő volt, amikor néhány hete beidézték a PPA képviseletét a felelős minisztériumba és rövid tíz perc alatt – minden párbeszédet és vitát kizárva – közölték a döntést, amelynek értelmében a PPA-ra már nem lesz szükség és az oktatási-nevelési támogatás lebonyolításával a továbbiakban a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségét (SZMPSZ) bízzák meg. Az esetleges valós indokot csak később próbáltuk meg kidedukálni: elsősorban Erdélyben, de másutt is csupán a pedagógusok szervezetét szándékoznak megbízni ezzel a feladattal. Érthetetlen számunkra, hogy milyen logika alapján a SZMPSZ kapta a megbízatást, illetve hivatott az oktatási-nevelési támogatás szétosztásának lebonyolítására. A kedvezmény-törvény értelmében a szülőket illeti meg a támogatás, tehát egyértelműen a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége lenne hivatott erre a feladatra.

Meggyőződésem, hogy az új megoldás - főleg nálunk Felvidéken – nincsen felelősségteljesen végiggondolva. Ezentúl a támogatás közvetlenül a szülőkhöz jut, vagyis a nekik kell majd személyesen kérvényezniük, vállalva a nem egyszerű papírmunkát, a szükséges nyomtatványok kitöltését és a bizonyító okiratok beszerzését. Ezentúl a tanítóknak, tanároknak kell vállalni a lebonyolítás felelősségét. Ráadásul a SZMPSZ-nek nincsen minden magyar iskolában alapszervezete. A személyesen benyújtott kérvények alapján a BGA közvetlenül a szülő folyószámlájára fogja utalni az adott összeget (tehát minden szülőnek erre a célra folyószámlát kell nyitnia). Nehezen elképzelhető, hogy a SZMPSZ-e milyen módon fogja ellenőrizni, hogy mire használták fel a támogatást.

Tudni kell még egy fontos tényt: ezentúl nem lesz a magyar törvények alapján folyósított ú.n. működési költség, amelynek fölhasználását illetően, számos hamis bölcselkedőnek és kritizálónak köszönhetően rendszeres támadások érték a PPA-t.

Kinek jó ez az új helyzet? A szülők meglepődtek és elégedetlenek, a pedagógusok kétségbe esnek a rájuk háruló új feladatok láttán. Nagyon egyszerű logikával előreláthatóan a lehetséges össztámogatás merítése messze lesz a száz százaléktól. A szülőkre háruló bonyolult intézés miatt feltételezhetően sokan inkább le fognak mondani a támogatásról. Más további problémák is felmerülnek, amelyek pillanatnyilag még nincsenek tisztázva. Mivel nem ösztöndíjról van szó, hanem támogatásról, Szlovákiában a megadóztatás veszélye is fennáll. A szlovákiai adatvédelmi szabályokkal is szembekerülhetünk. Ha a szülő nem írja alá az adatvédelmi záradékot, nem lesz jogosult a támogatásra. Ha viszont aláírja, vagyis kiadja külföldre a személyi adatait (amit nem lehet feltételekhez kötni), akkor az megtámadható lesz.

Az elmúlt hetekben számos ellentmondó és valótlan hír jelent meg az oktatási-nevelési támogatás jövőbeni megvalósításáról. Számtalan „bölcs” a maga igaza mellett ágál, de egyik sem veszi a fáradságot, hogy alaposan utána nézne a valós helyzetnek. Ahány tudósító, újságíró, annyi a meggyőződéses „igazság”. Jó lenne, ha nem terjednének félrevezető hamis információk. Például egyes „jól tájékozott” tudósítók úgy tudják, hogy a PPA kuratóriuma sietett tájékoztatni a szlovákiai külügyet az új helyzetről. Naivitás azt hinni, hogy a külügyminisztérium és a Szlovák-Magyar Vegyesbizottság nem szerzett már másnap kellő információkat a magyar fél döntéséről. A nemrég tanácskozó vegyesbizottság szólította föl a PPA kuratóriumát, hogy számoljon be az új helyzetről. M. Dzurinda külügyminiszter kellőképpen tájékozódva ült le tárgyalni a magyar tárcavezetővel, Martonyi Jánossal.

Meglepőek voltak Martonyi külügyminiszternek a találkozó utáni kijelentései is. Vagy nem volt kellőképpen felkészítve, vagy szántszándékkal mondta, hogy ezentúl sem a természetes (szülő) személynek fizetik ki a támogatást, hanem jogi személyek, szervezetek, az SZMPSZ és a SZMSZSZ lesznek a végrehajtók és osztják szét a pénzt. Tudjuk, hogy ez nem így lesz. Ez a megállapítás azért nem igaz, mert az új rendszer szerint nem a szervezethez jut a támogatás összege, hanem Budapestről közvetlenül a szülő folyószámlájára fogják folyósítani a a pénzt. A kormányközi szerződésben lefektetett megállapodások mellőzése a jövőben még számos problémát fog okozni. Az ezzel kapcsolatos diplomáciai megoldást a magyar félnek kellene kezdeményeznie.

Ilyen előzmények után valóban aggályokkal nézünk a jövő elé. Lehet, hogy az SZMPSZ-nek megfelel az új helyzet – az elmúlt években mindent megmozgatott azért, hogy kiiktassa a Pázmány Péter Alapítványt, de a következő években nem könnyű és sok mindenben nem tisztázott feladat hárul majd a pedagógusokra. Örülnénk, ha visszaállna a régi rend, az oktatási-nevelési támogatás kihasználásának olajozottan működő rendszere. Tudatosítanunk kell, ha nem így lesz, akkor az új állapotoknak az egyedüli szenvedő és megkárosított alanyai a felvidéki magyar szülők, illetve tanulók lesznek.

Duka Zólyomi Árpád

Van remény a megújulásra

Meggyőző és reményteljes volt a Magyar Koalíció Pártjának kongresszusa Nagymegyeren. Már a több mint 95 százalékos (317 küldöttből 302 volt jelen) részvétel is bizonyította, hogy a párt mögött szilárdan álló tagság – a múlt évi válság, illetve megtisztulás után megmaradt tábor – parlamenten kívüli helyzetünkben is eltökélt szándéka talpra állni és a következő években megújítani valamint szilárd, fegyelmezett alapokra helyezni az MKP munkáját. A szombati kongresszuson tapasztalt légkör megnyugtató derűlátásra ad okot. Már csak azért is, mert ha visszatekintünk az elmúlt több mint húsz év szlovákiai politikai színterének rendkívül bonyolult és változatos alakulására, amikor a parlamenti pártok hasadása, új mozgalmak létrejötte szinte napirenden volt, amelyek rövid idő elteltével törvényszerűen eltűntek a süllyesztőben, vagy ismeretlenné váltak - ez a mi esetünkben, hála istennek nem következett be. Továbbá az is fokozatosan egyértelművé válik, - nemzeti közösségünk tagjai is egyre inkább rádöbbennek - hogy a parlamentbe és a kormányba került „vegyestákolmányú” párt nem az, amire a jelenlegi feszült és szlovák nacionalizmussal teli légkörben magyar közösségünknek szüksége van. Egy olyan pártra van szüksége, amely száz százalékosan kiáll és küzd érdekeinkért, a nemzeti közösségek nemzetközi dokumentumok által szavatolt jogaiért. Ezért is elengedhetetlenül kell a felvidéki magyarságnak az egyedüli magyar párt – szüksége van az MKP visszatérésére és megerősödésére.

A XI. Országos Kongresszus lelkesen elfogadta, az újonnan megválasztott elnök, Berényi József által fölvázolt elképzeléseket és legszükségesebb tennivalókat a következő három évben: a párt gyors konszolidálása és erőteljes integrálása úgy, hogy a következő parlamenti választások sikeresek legyenek az MKP számára. Berényi elnöki beszámolója, elnökjelölti bemutatkozása és kongresszusi zárszava határozott, sallang- és „vattamentes” beszéd volt. A küldöttek fegyelmezetten választották meg a párt legfelsőbb tisztségviselőit és irányító testületeit. Megnyugvással konstatálhatjuk, hogy az új alelnökök, illetve az Országos Elnökség összetétele jó: szakmailag képzett és tapasztalt emberekből áll. Az őszinte és nyílt tenni akaró légkört csupán a volt MKP elnök, Csáky Pál ködösítő és kiszámíthatatlan játéka zavarta meg. Az utólag kitudódó előjátékról nem is beszélve, amikor – mintha misem történt volna - valamelyik vezető tisztség megszerzésével szándékozott visszatérni a csúcsra (még az alapszabály megnyitása árán is!!!). Megdöbbentő, ha valakinek ennyire nincsen önkritikája! Elgondolkodtató és meggyőződésem szerint nem egészséges, sőt a párt számára nem hasznos Csáky megjelenése az új Országos Elnökségben. Mindazok után, hogy az ő keze alatt ment tönkre pártunk és zuhant a mélybe, mert nem fedezte fel és tudatosította időben valamint képtelen volt kezelni, az elnöki szék elfoglalása után tüstént megjelenő feszültséget, majd a rohamosan erősödő „nagy bajt” - egy év kevés az önreflexióra és a megújuló átalakulásra. Ilyen helyzetben ajánlatos jó pár évet – ma időszerű szakmai fogalommal élve – egy „pihentető medencében” eltölteni, hogy utána a múltat átértékelve, megreformált nézetekkel kezdjen el az illető felfele lépdelni az MKP létráján.

Nem vagyunk kilátástalan, rossz helyzetben: vannak polgármestereink, helyhatósági, megyei, sőt európai parlamenti képviselőink – nem szokványos, különleges állapot. Nyugodtan mondhatjuk, hogy parlamenti párt vagyunk – egy felsőbb szinten, az EU-ban. Jó, ha tudatosítjuk, hogy ez egy komoly hadsereg, egy céltudatosan használható nagy erő. Csak átgondoltan és bölcsen kell megszervezni valamint irányítani, hogy magyar közösségünk életének minden területén eredményesen alakítsuk jövőnket.

Az elsőszámú feladat a szorgalmas és kitartó pártépítés, az MKP megszilárdítása, amihez az kell, hogy vezetőink, az OE és OT tagjai valamint kerületi és járási tisztségviselőink szorgalmasan látogassák a vidéket, magyarlakta régióinkat és rendszeresen foglakozzanak az egyedi problémákkal (rendkívül fontos pl. önkormányzataink regionális, határon átívelő együttműködése, amelyhez megvannak az elérhető uniós anyagi eszközök is). Csak úgy növelhetjük támogatóink táborát, ha rendszeresen foglakozunk magyar polgáraink mindennapi életével, amihez elengedhetetlen az egyes szakterületek korszerű megfogalmazása valamint a feladatok hatékony megvalósítása. Ne feledkezzünk meg a polgári szervezetekről. Minden demokratikus jogállamban nemcsak nagyon fontost társadalomépítő szerepük van, hanem a politikai és közélet feletti kritikus ellenőrző tevékenységük is nagyrészt hozzájárul az állam kiegyensúlyozott működéséhez. Egy további terület, amit fontosnak tartok és nagyobb odafigyeléssel kellene kezelni: a párt külkapcsolatai és nemzetközi együttműködése. Minden feltétel meg van ahhoz, hogy élénkebbé tegyük. Az Európai Néppárt (EPP) nagy családjának tagjai vagyunk, ugyancsak képviselőink az Európai Parlament EPP frakciójában tevékenykednek. Európa szerte fokozatosan ki kell építeni a rendszeres kölcsönös kapcsolatot testvérpártjaikkal. Saját EP gyakorlatomból tudom, hogy az európai, sőt a hazai politikában is milyen nagy jelentősége van az ilyen kölcsönös támogatásnak és szoros együttműködésnek. Tudom, hogy a felvázolt néhány lehetőség megvalósítása terén figyelembe kell venni azt, hogy az MKP jelenleg nagyon szűkös költségvetéssel rendelkezik. Ellenben meggyőződésem, hogy az akarás, a lelkesedés illetve a megfontolt és ésszerűen végzett munka lépésről-lépésre hozzásegít céljaink megvalósításához.

Mindehhez viszont az kell, hogy egységesek legyünk. Zárjuk ki sorainkból a viszályt és a torzsalkodást, álljuk szorosan egymás mellé és végezzük szívósan, de bölcsen pártépítő valamint közösségünket gazdagító, önazonosságunkat szilárdító munkánkat, és akkor sikeresek leszünk.

         Szörnyű csapás érte Japán lakosságát. Nemcsak a földrengés és a szökőár volt pusztító hatású, hanem az ezt követő atomerőművek katasztrófája is félelmet és világméretű rettegést okozott. Ismét megmutatta a vén földgolyó, hogy milyen hatalmas erő rejtőzik a belsejében.

         A Japán alatt húzódó tektonikai törésvonal mentén, több száz kilométer hosszan csupán 18 centiméterrel mozdultak a földköpeny óriási lemezei. A földrengés epicentruma a tenger alatt volt és ezért aránylag kis kilengéssel, amplitúdóval megmozgatta a fölötte tornyosuló hatalmas víztömeget. A keletkezett hullám minden irányban terjedt, és ahogyan fokozatosan közeledett Japán partja felé, az óriási fölszabadult energia egyre növelte a hullám amplitúdóját. Kizúdulva a sűrűn lakott partokra, mindent, a házakat, hajókat, gépkocsikat valamint az embereket könnyedén, illetve pusztítóan elsodort.

            A Japán Nukleáris Ipari Fórum (JAIF) utólagos értékelése szerint, a legnagyobb mértékben elpusztított (károsult) Fukusima-Daiicsi atomerőmű mellett a földrengéskor a gyorsulás csúcsértéke 5,07 m/s2 volt, ami meghaladta a tervezés 4,99 m/s2 értékét. Hasonlóan, az utólagos becslés szerint a szökőár (cunami) hullám legnagyobb értéke 23 m volt, ami jóval meghaladta az atomerőmű tervezésekor figyelembe vett 10 méteres értéket. Ebből is látható, hogy az emberiség bármennyire is igyekszik maximális biztonságra törekedni, illetve úgy tervezni, hogy megelőzze a természet szélsőséges pusztítását, a Föld erői, nem feltételezett, mindent fölülmúló rombolásra képesek. Jelenleg nagyon is elgondolkodtató és időszerű, nemzetközi szakértői szinten is élénk vitát váltott ki, hogy helyes döntés volt-e a tengerpartra telepíteni atomerőműveket – nem lett volna-e biztonságosabb mélyebben a sziget belsejébe helyezni ezeket az objektumokat.

Japán, gazdasági nagyhatalom, 127 millió lakosával és rendkívülien fejlett iparával hatalmas mennyiségű energiafogyasztó. Tekintettel arra, hogy az ország nem rendelkezik csaknem semmi nyersanyaggal, a fosszilis energiahordozók (szén, kőolaj, földgáz) is behozatalra szorulnak. Több tíz évvel ezelőtt azért döntöttek az atomenergetika mellett. Nagy hatásfokú és teljesítményű reaktorokkal számos atomerőművet (AE) építettek és helyeztek üzembe. A földrengésig 59 atomreaktor üzemelt és három van építés alatt – az összteljesítményük 48000 MW, ami az országos áramtermelésnek csak a 35%-a. Összehasonlításként érdemes megjegyezni, hogy Szlovákiában a két működő atomerőműben (a jászapáti V2, és a mohi MO1) négy reaktor működik és összteljesítményük mindössze 1760 MW. A világon jelenleg több mint 450 nukleáris reaktor működik, Európában 195.

Japánok az effektívebben működő nagy teljesítményű reaktorok mellett döntöttek, mégpedig többségében a General Electric (GE) által tervezett ún. forralóvizes (vízforraló, vagy forrpontos) BWR (Boiling Water Reactor) típusú reaktorokat építették fel és helyezték fokozatosan üzembe. Ezek abban különböznek a nálunk ismert primer és szekunder körös, hőkicserélővel felszerelt ún. nyomottvizes reaktoroktól (Jászapáti, Mohi, Paks, Temelin, Dukovany stb.), hogy csak primer körrel, vagyis egykörös, hermetikusan zárt rendszerrel rendelkeznek és ez által nagyobb a hatásfokuk. A reaktor tartályban, az aktív zónában a hűtés (hőelvezetés) és a moderálás (neutronok lassítása) szerepét betöltő könnyű víz közvetlenül gőzzé válik, majd meghajtja a turbógenerátort, amely áramot termel. Az elhasznált gőzt kondenzátorral lehűtik, és így a vizet visszavezetik a reaktor aktív zónájába. A hűtőközeg a fűtőelemek üzemanyag pálcái (több, cirkóniummal burkolt dúsított urán (235), vagy plutónium (239) pálca kötege alkotja a fűtőelemet) között áramlik és vezeti el a neutronok általi maghasadáskor keletkezett hőt. A fűtőelemek (kazetták) között vannak a ki-be mozgatható neutronelnyelő maghasadást irányító szabályzó rudak (általában bóracélból). A BWR reaktorokban kb. 100 fűtőelem van, ami kb. 140 tonna hasadóanyagot jelent (U235, vagy Pu239). Itt érdemes megjegyezni, hogy a fűtőelem-burkolat sérülésekor (pl. megolvadás is) a gőz radioaktivitása a megengedettnél magasabbra nőhet a gázhalmazállapotú és szilárd hasadási termékek (hasadványok-fragmantumok) miatt. A forralóvizes reaktorok sokkal kisebb nyomás mellett üzemelnek, mint a nyomottvizesek és az eddigi gyakorlat szerint biztonságosak, alacsony a mag meghibásodása, de természetesen kockázattól sem mentesek.

A japán BWR típusú reaktorokat 1971-ben helyezték üzembe és élettartamuk negyven évre szólt – működésüket az elmúlt hónapokban hosszabbították meg további tíz évre. Az aktív zónát tartalmazó reaktortartályt háromszoros hermetikus védőburkolat (konténment) veszi körül: 1. acélból készült védőépület,  2. belső védőépület betonfala,  3. külső védőépület beton fala. Ezért ezeknek a reaktoroknak BWR/3 a jelölésük. Az acél védőépületben vizes akna van, amelybe üzemzavar esetén lefújható és lehűthető a reaktortartály túlnyomásos gőze. Ebből a térfogatból az üzemzavari szelepen keresztül kifújható – túlnyomás esetén - a fölösleges gőz a szabadba is. A külső beton védőépület ürege ún. száraztartály, amely fölött helyezkedik el a reaktorcsarnok. Ebben van a kiégett (elhasznált) fűtőelemek – hasadványok plusz a még megmaradt urán vagy plutónium – vízzel teli pihentető medencéje. Tudniillik a fűtőelem csere után még hosszú ideig hűtéssel kell elvezetni a maradékhőt, valamint meg kell várni míg „kihalnak” a rövid életű radioizotópok (bomlásukkal-sugárzásukkal szintén hő keletkezik).

Japán keleti partjain négy AE-telep van: északon az Onagawa (3 db. BWR), majd a Fukusima 1 - Daiicsi (6 db. BWR), Fukusima 2 - Daini(4 db. BWR) és délre helyezkedik el a Tokai-Daini AE.

2011. március 11-én bekövetkezett 9-es magnitúdójú földrengés hatására az összes foszilis- és atomerőmű automatikusan leállt. A Fukusima1-Daiicsi AE-ben a hat reaktor közül csak három működött (1-3.), három blokkon pedig a rendszeres karbantartást végezték. A földrengés hatására a villamos hálózat összeomlott és az atomerőművek biztonsági hűtővíz ellátása is megszűnt. Ekkor a vészhelyzeti vagy üzemzavari dízelgenerátorok áramtermelése és ezt követően az egyes blokkok hűtése rendben megkezdődött. Ötvenöt perc múlva a Fukusima-1 AE telephelyet elérte a pusztító szökőár, amelynek magassága és ereje meghaladta az atomerőművek tervezésénél figyelembe vett biztonsági értéket. A dízelgenerátorok leálltak és az aktív zónák hűtése megszűnt. Ekkor vetették be a különböző vészelhárító megoldásokat és intézkedéseket. Mobil dízelgenerátorokat szállítottak a helyszínre, tűzoltó fecskendőkkel, vízágyúkkal és légi úton helikopterek segítségével próbáltak minden úton, módon nagy mennyiségű vizet bejuttatni a reaktorba, illetve a reaktortartályba és a konténmentekbe. Tengervizet használtak, amibe neutronokat elnyelő bórsavat kevertek, hogy kizárják az ilyen kiszámíthatatlan helyzetben a láncreakció elindulásának még a valószínűségét is (elméletileg elképzelhetetlen, hogy az aktív zónában kialakuljon a kritikus tömeg). A feladat az volt, hogy hűteni, hűteni és hűteni, ami nem teljesen sikerült.

A Fukusima-1 AE 1. 2. és 3. reaktorában a hűtőközeg szintje csökkeni kezdett, mivel az üzem-, illetve hasadóanyag maradék hőteljesítménye folyamatosan elpárologtatta a reaktortartály hűtővizét. Mindhárom reaktor aktív zónájának fűtőelemei részlegesen szárazra kerültek (a kb. hat méteres kazetták 1-2 méteres része hűtés nélkül maradt egy időre). A TEPCO üzemeltető cég közlése szerint az 1.reaktor zónájának 2/3 része, a 3.blokk 1/3-a és a 2.reaktor aktív zónájának jelentős része (mivel több órán keresztül szárazon maradt) megolvadt. Működés közben az aktív zóna közepén több mint 2000 Celsius fok van. Leállítás után, a maradékhő (remanenshő, maradványhő) miatt még sokáig kell hűteni a blokkot, hogy stabil, szubkritikus állapotba kerüljön. A három reaktor szárazra került fűtőelemei cirkónium burkolatának felületén több mint 1300 fok van. Az ilyen hőmérsékleten a cirkónium heves vegyi kölcsönhatásba lép a vízgőzzel és gyorsított rozsdásodás (oxidáció) megy végbe. Tulajdonképpen a cirkónium fölbontja a vizet és cirkónium-dioxid valamint hidrogén keletkezik. Ez volt a veszély forrása! Mivel a reaktortartályban oxigén nincsen, ezért a hidrogén jelenléte nem jelentett veszélyt. A probléma ott kezdődött, hogy a reaktor tartályokban rohamosan növekedett a nyomás. Ezért ki kellett fújni a hidrogénnel vegyített vízgőzt először a védő acélköpeny vizes aknájába, majd amikor itt is tarthatatlanná vált a nyomás, a szabályzó szelepen keresztül a gőz a reaktorcsarnokba került. És ekkor következett be a tragédia, mivel a hidrogén a szabad levegőn gyorsan talált magának oxigént. A két elem bizonyos meghatározott arányban robbanásszerűen vegyül és víz keletkezik. 2011. Március 12-étől egymásután vegyi (hidrogén) robbanás vetette szét az 1-es, 3-as, majd a 2-es blokk reaktorcsarnokát. Később bebizonyosodott, hogy a 3. és a 2. reaktor külső, azaz harmadik konténmentje is megsérült. Lényegbevágóan fontos tény, hogy eddig egyik reaktortartály sem sérült meg és körülöttük legalább két védőépület, konténment (acél és beton fal) épségben maradt.

Tekintettel arra, hogy a hűtés-kimaradás tartóssá vált, a japán szakembereknek és a vészhelyzetet kezelő TEPCO mentőosztagának újabb komoly problémával kellett szembenéznie. A fölrobbant reaktorcsarnokok kiégett fűtőelemeket pihentető medencéi feltételezhetően meg is sérültek, a hűtőközeg fokozatosan fölmelegedett és részben fedetlenné váltak (elsősorban a 3.blokkban) az üzemanyag elemek, miközben hidrogén keletkezhetett. Ezzel magyarázható a nyugalmi állapotban levő 4. blokkban (a pihentető medence hűtőrendszere megrongálódott) bekövetkezett hidrogénrobbanás is.  A pihentető medencékben, ahol jelenleg több ezer kazettát hűtenek, normál esetben a fűtőelemek 7-8 méter mélyen vannak. Így keletkeztek, a környezet sugárszennyezésének újabb forrásai – a radioaktív izotópokból álló hasadási termékek a légkörbe kerültek.

Külön föl kell hívni a figyelmet arra, hogy a legjobban megrongálódott 3.reaktor blokk nemcsak dúsított uránt (U-235, 90%), hanem plutónium (Pu-239) üzemanyagot is tartalmaz. Ehhez annyit kell tudni, hogy a plutóniumnak nemcsak nagyobb az aktivitás, mint az uránnak (rövidebb a felezési ideje), hanem nagyon mérgező anyag is – egy mikrogramm is halálos lehet.

 Mivel a reaktorokban az üzemanyag egy része megolvadt, a vészhelyzetben kifújt vízgőzzel valamint a megrongálódott pihentető medencék fedetlenül maradt kiégett fűtőelemeiből nagy mennyiségű különböző hasadási termékek kerültek a környezetbe és főleg a közvetlen környéken magasan a megengedet érték fölé emelkedett a sugárterhelés, illetve a dózisteljesítmény, amit mili- vagy mikroszívertben mérnek (mSv vagy mikroSv, esetleg egy időegység alatt – óra vagy év). Ezért kellett a Fukusima-1 AE 20 km-es körzetében élőket sürgősen kitelepíteni és a 30 km-es élőket pedig elzárkózásra fölszólítani.

Szlovákiában és Magyarországon az egy évi természetes eredetű sugárterhelés 3 mSv. Egy telje testi röntgen felvétel dózisa 10 mSv. Az évi dóziskorlát a sugárveszélyes helyen dolgozókra 20 mSv. A baleseti mentésben résztvevők számára megengedett legnagyobb dózis 250 mSv. A legkisebb dózis, amely már halálos lehet 2000 mSv. Az a dózisteljesítmény, amely már gondos kezelés mellet is biztos halált jelent 8000 mSv, vagyis 8Sv. Pozsonyban, az elmúlt héten az általam megmért átlag dózisteljesítmény 0,07-0,1 mikroSv/óra volt. Egyértelmű, hogy vidékeinken nem kell tartani a túlméretezett sugárszennyeződéstől. Több ezer kilométer távolságra vagyunk a baleset színhelyétől és a jelentések szerint is a légáramlat elsősorban Japántól keletre tart.

A mért hasadási termékek közül az egészségre legártalmasabbak: a radioaktív jód (J-131, beta-sugárzó), amelynek felezési ideje 8 nap, ami azt jelenti, hogy egészségügyi szempontból a lecsengési ideje csaknem három hónap (tízszer felezési idő). A jód a pajzsmirigyben koncentrálódik és ezért a radioaktív izotópja könnyen rákos megbetegedést okozhat. Ezért szokás ilyen helyzetben jód tablettákat szétosztani, mivel ennek bevételével telítődik a pajzsmirigy és megakadályozza a radioaktív jód megkötését. Elsősorban a gyerekeknél hatásos a jód adagolása, egy ENSZ szakcsoport tudományos megállapítása szerint, a felnőtteknél már kevésbé. A túlméretezett jód használata egyébként komoly allergiát is kiválthat, ami halálos kimenetelű is lehet. A másik, hasadásból származó veszélyes radioizotóp a cézium (Cs-137, beta), amelynek felezési ideje csaknem 30 év és az emberi szervezetben az izmokban rakodik le, a természetben pedig erőteljesen a gombákban halmozódik fel. A harmadik nagyon káros hasadvány a sztroncium (Sr-90, beta) 29 év felezési idővel – elsősorban a csontokban kötődik és fokozatosan tönkreteszi a vörös vérsejtek termeléséhez szükséges csontvelőt. További, a hasadásból származó káros radioizotópok a tellur, rubídium, technécium és a gáz halmazállapotú xenon valamint a kripton.

A földrengés és a szökőár okozta japán atomkatasztrófa elhárítása nagy, a japánokra jellemző szakszerű, szívós és következetes erőfeszítésekkel folytatódik. Természetesen, állandóan résen kell lenni, mert a Fukusima1-Daiicsi atomerőműben végbemenő folyamatok még számos váratlan és az lakosság számára súlyos meglepetéseket okozhatnak. Atomrobbanástól viszont nem kell tartani, a legsúlyosabb baleset az lenne, ha megrongálódnának a reaktortartályok és az ezeket védő konténmentek. Határozottan ki lehet jelenteni, hogy téves, ha valaki ezt a balesetet az 1986-os csernobili katasztrófával hasonlítja össze. Csernobilban, az RBMK reaktorban a mostanihoz hasonló vegyi (hidrogén) robbanás történt, de bent az aktív zóna közepében és levegőbe röpítette a tetejét. Ennek következtében a nagyon gyúlékony grafitba ágyazott csaknem 200 tonna hasadóanyagból (U,Pu) és hasadványokból hat tonna került a légkörbe, amit a légáramlatok szertevittek a világba. A csernobili atomerőműben már nagyon elavult típusú reaktorok működtek.

A japán atomkatasztrófa megrendítette a világot, a tudósok és szakemberek közösségét is. Annak ellenére, hogy nálunk Európában kicsi az ilyen erősségű földrengésnek a valószínűsége, mégis helyénvaló, hogy az unióban elhatározás születet valamennyi atomerőmű, illetve reaktor működésének felülvizsgálatára, szigorú szakmai ellenőrzésére és biztonságuk további növelésére.

2011. március 25.

                                                                           Duka Zólyomi Árpád