Hat év EU-tagság után azt gondolhatnánk, hogy Szlovákia vezető politikusai már elsajátították az Európai Közösség (EK) alapszabályait, beleértve a diplomáciai protokollt, az unió politikai színterén való viselkedést és az etika szabályait - vagyis egyszerűen a politikai kultúrát. A meggondolatlan és helytelen megnyilvánulások bizonyítják, hogy tévedünk, ha ennyire jóhiszeműen gondolkodunk.

         Szlovákia frissensült kormányának élén I.Radičová kormányfő sorozatosan furcsa dolgokat művel. Nyilatkozatai meglepőek és gyakran érthetetlenek. Több szlovák politikussal együtt úgy viselkedik, mintha nem tudnák, mit jelent az Európai Közösség, amelyben az önként vállalt tagsággal világos szabályokat és viselkedési formákat is el kell sajátítani és betartani. Ne csodálkozzunk hát, hogy a már hat évtizede - diplomáciai szokásaival, és illemével együtt - kikristályosodott közösségi gépezet képviselői igencsak ferde szemmel néznek Szlovákia végrehajtó testületére, főleg elnökére, és diplomatikusan vagy kioktatóan bírálják büszke (vagy inkább beképzelt) nyilatkozatait, buta megnyilvánulásait.

         Nagy port vert föl a szlovákiai parlament elutasító döntése a görög kölcsön kapcsán. Megdöbbentette a Szlovákiától sokkal nagyobb és erősebb tagállamok vezetőit. Annak ellenére, hogy minden tagállam független és szuverén, európai családunk nagy ereje abban rejlik, hogyha már kölcsönösen és közösen elfogadtuk ezt a köteléket, akkor a megegyezett szabályokat tiszteletben tartjuk: elsősorban a szolidaritást, egyetértést és kölcsönös tiszteletet. Ebből következik, ha kompromisszum születik valamely kérdésben, akkor becstelenség, ha valaki megszegi. Mindezek után jogos volt, a hat éve EB biztosi tisztséget betöltő O.Rehn nemtetszése és határozott kritikája. Radičova kormányelnök ezután, a Die Welt lapnak egyedi módon reagálva tetézte a helyzetet. Kérjen bocsánatot a „csak egy hivatalnok” (O.Rehn), mert megsértette Szlovákia szabadon választott képviselőit.  Elképesztő!  Ezt nehéz minősíteni.  A finn kormány által már másodszor jelölt Olli Rehnt, az EB európai pénzügyi biztosát, akit többszöri parlamenti meghallgatás után, az EB többi tagjával együtt az EP választott meg, rendreutasítani és egyszerűen „lehivatalnokozni”! Nem tudok napirendre térni fölötte! A szlovák kormányfő, a német kancellárral való találkozón még tovább ment. Pökhendin és beképzelten kioktatta az uniót: az uniónak már szüksége volt erre a szlovák sokkterápiára, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy betartsák a szabályokat. Különös önteltség! Nemhogy hallgatna a szlovák kormány és parlament, ha már megbízhatatlan szószegő lett!

         Még az a szerencse, hogy Angela Merkel, az ő tapintatos, de határozott modorával finoman, diplomatikusan és világosan megleckéztette a szlovák vendéget. Kifejtette: nem kételkedik abban, hogy Szlovákia a jövőben felelősségteljes partner lesz, illetve szorosabban fognak együttműködni, hogy hasonló helyzetre ne kerüljön sor. Érthető, világos célzás!

         Szlovákiának van még mit tanulnia!

         A kettős állampolgárságról szóló magyar törvény körüli szlovákiai huzavona egyre érthetetlenebb és már-már nevetséges formát ölt. Európai, illetve uniós szemszögből hihetetlen, sok esetben komikusak a szlovák politikai színtér képviselőinek görcsös megnyilvánulásai. A legkülönbözőbb jogi értelmezésekkel folytatott céltudatos játék és a nemzetközi dokumentumokra való torzított, félrevezető és népbutító hivatkozások csupán azt szolgálják, hogy megfélemlítsék Szlovákia népét, pontosabban a felvidéki magyarságot. Valójában ebben a kérdésben nem tudnak mit kezdeni az Európa- illetve világszerte kialakult természetes gyakorlattal. Az új szlovák kormányzat egyrészt tudatosítja, hogy a hatályban levő Fico-féle abszurd törvényt valami módon meg kell változtatni, másrészt minden erővel meg szeretné akadályozni, hogy a felvidéki magyarok, ha úgy döntenek és megfelelnek a törvény feltételeinek, Magyarországon kérvényezzék és megkapják a magyar állampolgárságot - amit ez a duzzogó truccpolitika sem akadályozhat meg. Valóban ennyire korlátolt és elfogult a szlovák politikai fölfogás? Ezzel a magatartással Európa-szerte nevetségessé válnak. Nem akarom elhinni, hogy nem képesek tudatosítani azt a tényt, hogyha valaki úgy dönt, hogy számára fontos a magyar állampolgárság és megkérvényezi, majd a magyar hivataloktól meg is kapja, akkor erről csak az illető és a magyarországi hivatalos szerv fog tudni. A nemzetközi gyakorlat értelmében nincs arra mód, hogy egyik ország a másiknak köteles lenne átadni az ezzel kapcsolatos adatokat.

         Az tény, hogyha a kettős állampolgárság kérdésében visszatekintünk, a múlt európai gyakorlatában arra volt már példa, hogy egy adott országba érkező idegen személynek nem ismerték el a másik felvett állampolgárságát. De a mi esetünkben más a helyzet: mi itt születtünk, itt élünk, van szlovák állampolgárságunk. Vagyis: ebben az országban szlovákiai állampolgárként élünk, a megfelelő jogokkal és kötelességekkel egyetemben. Ezért megdöbbentő és nem tudjuk mire vélni a szlovák kormányfő, I. Radičová magatartását, amikor csökönyösen hangoztatja: “Elegendő lesz annyi, hogy megszűnik a kettős állampolgárságról szóló magyar törvény területen kívüli hatálya.” Sőt a kormányfő szerint ezért van szükség egy olyan törvényre, amely kimondja, hogy a kettős állampolgárságról szóló törvény Szlovákia területén nem érvényes. A külügyminiszter M.Dzurinda is maradéktalanul támogatja Radičová véleményét. Nem csoda, ha fölidézzük, hogy annak idején milyen szívósan „harcolt” a státusz törvény ellen. Megdöbbentő és szánalmas azért, mert logikailag és a nemzetközi jog értelmében nagyon zavaros és fölfoghatatlan értelmezésről és meggyőződésről van szó. Egyértelmű, hogy az a jogszabály, amelyet a magyar Országgyűlés megalkotott és elfogadott, Magyarország területén hatályos és nem tudom elképzelni, hogy milyen értelemben lehetne érvényes, a mi viszonylatunkban Szlovákia területén. Magyarország ügye, hogy kit fogad be állampolgárnak.

         Ha visszatekintünk a múltba, Szlovákia és Magyarország között a kettős állampolgársággal kapcsolatban van egy különös állapot. Csehszlovákiában érvényes volt egy kétoldali szerződés, amely a két ország állampolgárai számára kizárta a kettős állampolgárságot. 1993-ban, a Szlovák Köztársaság megalakulása után, a magyar fél ezt fölmondta, Szlovákia nem. Annak ellenére, hogy ilyen esetben a nemzetközi szabályok értelmében a szerződés érvényét veszti, a szlovák fél továbbra is hivatkozott rá. Ezt bizonyítja a kilencvenes évek végén néhány olyan konkrét eset, amikor magyarországi állampolgár szerette volna fölvenni a szlovák állampolgárságot. A belügyminisztérium szerint csak úgy kerülhetett volna sor erre a lépésre, ha az illető lemond a magyar állampolgárságáról. 

         Meggyőződésem, hogy a jelen helyzetben, a szlovák kormánytényezők, bármilyen megfélemlítő okoskodásával szembesülve, nem szabad megriadnunk! Aki fontosnak tartja, bátran kérvényezze a magyar állampolgárságot, hogy ezzel is bizonyítsuk kárpát-medencei magyarságunk együvé tartozását.

Kiskunfélegyháza

Az „Isten hozott Petőfi Sándor” fotókiállítás

megnyitó beszéde

         Hölgyeim és uraim!

         „Isten hozott Petőfi Sándor!” Hét éve, 2003. március 15-én Pozsonyban ezzel a köszöntéssel üdvözöltük az újjászületett Petőfi-szobrot egy méltó és biztonságosabb környezetben, a pozsonyi Medikus kertben.

         Ma itt, Kiskunfélegyházán, a Petőfi Sándor Városi Könyvtárban, számos gyönyörű felvételnek köszönhetően a pozsonyi Petőfi Sándor emlékmű üdvözli mindnyájukat. „Isten hozta Önöket” a város önkormányzata és a kiskunfélegyházai Petőfi Emlékbizottság által, az idei Petőfi Emléknap keretében megrendezett fotókiállításon. A Csemadok Pozsonyi Városi Választmánya adományozza a fényképeket Kiskunfélegyházának. Radnai Béla szobrászművész Petőfi-szoborkompozíciója felújításának, újraavatásának, illetve leleplezésének részleteit mutatja be ez a kiállítás.

         A pozsonyi Petőfi Sándor szobrot, amely leleplezésének 100. évfordulója jövőre lesz, a pozsonyiak, 19. századi, Petőfi iránti nagy tisztelete és lelkes szeretete hozta létre.

         Petőfi Sándor többször járt Pozsonyban - általában az Országgyűlés ülésezése alatt. Minden egyes alkalommal, izgalommal és nagy reményekkel érkezett Magyarország helyettes fővárosába. Alapvető tapasztalatokat szerzett közéleti ismeretekből és politikából, aminek később Pesten nagy hasznát vette. A pozsonyi polgárok általában, de főleg a forradalom és a Szabadságharc alatt nagy érdeklődéssel és büszkén figyelték a költő pályafutását.

         A Szabadságharc bukása utáni Bach-korszak zsarnoksága ellenére Petőfi emléke tovább élt Pozsonyban, a kiegyezés után új erővel megelevenedik. Fokozatosan kialakul egy erőteljes Petőfi kultusz a városban. 1873-ban megalakul a Toldi Kör, amely a magyar irodalom népszerűsítésével foglakozik és ezen belül elsősorban Petőfi Sándor emlékével illetve költészetével. Petőfi ünnepségeket rendeznek, amelyekre rendszeresen meghívják a budapesti Petőfi Társulat íróit. A Toldi Kör székházában Petőfi-mellszobrot avatnak, majd 1900-ban emléktáblát helyeznek el arra a házra (Blaskovics-ház), az Apácapályán, amelyben a költő élt.

         Pozsonyban a Petőfi-kultusz kicsúcsosodása a szobor elkészítése és fölavatása volt. A nagyszerű Mária Terézia szobor alkotója, a pozsonyi születésű Fadrusz János minden vágya egy pozsonyi Petőfi szobor elkészítése volt. 1902-ben bejelentette a városnak, hogy saját költségére elkészít és fölállít egy Petőfi Sándor emlékművet. Sajnos a sors közbeszólt, egy évre rá, 1903-ban elhunyt a kiváló magyar szobrászművész.

         A századforduló után viszont egy német nemzetiségű újságíró vetette föl a Petőfi-szobor fölállításának és az ezzel kapcsolatos közadakozásnak a gondolatát. Végül, 1904-ben megalakult a Szoborbizottság, amely meghirdette a nyilvános pályázatot azzal a feltétellel, hogy csak magyar művészek pályázhatnak. Az eredmény bizonyította a nagy érdeklődést: 37 pályamű gyűlt össze. A Bíráló Bizottság úgy döntött, hogy a pozsonyi születésű Radnai Bélát, Fadrusz János tanítványát bízta meg a szoborkompozíció elkészítésével. A pozsonyi polgárok gyűjtésbe kezdtek. Nemzetiségre való tekintet nélkül a helyi lapok, intézmények, a szegény dolgozók és az értelmiség adta össze a tekintélyes összeget (55 ezer koronát). Vagyis, a város lakosságának, az adakozók ezreinek kezdeményezésére született meg Radnai nagyszerű szecessziós szoborkompozíciója.

         Hölgyeim és uraim! Tekintsük meg, hogy mit jelképez, miről szól, és mit ábrázol a pozsonyi Petőfi-szobor. Petőfi lantját a talpazatra fektetve, kezébe kardot ragad, hogy a közelgő vészben hősi ellenállásra buzdítsa honfitársait. Egy lépcsővel lejjebb a múzsa áll, aki kérő tekintetet vet Petőfire, hogy ne kockáztassa drága életét. A szobor carrarai márványból, a talpazata haraszti termőkőből (mészkőből) készült. A szobor egyes részeit közvetlenül Carrarában, Radnai irányítása alatt faragták ki, majd vonattal szállították Pozsonyba.

         1911. szeptember 8-án került sor, a nagy ünnepséggel egybekötött szoboravatásra, amelyen számos közjogi méltóság és kiemelkedő egyéniség jelent meg. Jelen volt Budapestről a Petőfi Társaság küldöttsége, élén az elnökkel, Herceg Ferenc íróval, aki a leleplezésnél ünnepi beszédet mondott. A Petőfi-szobrot szemben a Nemzeti Színházzal, a Sétatéren (akkor Kossuth tér) helyezték el.

         Nem sokáig, nem egész egy évtizedig büszkélkedhettek a pozsonyiak és gyönyörködhettek a csodálatos Petőfi-szoborban. Az I. világháború végén, illetve a gyalázatos trianoni döntésnek köszönhetően elrabolták, elkobozták Pozsonyt. Azt a várost, amely több mint 240 évig Magyarország fővárosa volt. Így a Petőfi-szobor is elveszett a magyarság számára. Trianon után a cseh katonaság és állami tisztségviselők árasztották el Szlovákiát - mivel szlovák hadsereg és állami alkalmazottak nem léteztek. A csehek elborult aggyal és politikai szenvedéllyel pusztítottak, romboltak mindent, ami az Osztrák-Magyar Monarchiára emlékeztetett. 1921-ben, először a Fadrusz János Mária Terézia szobrát törték darabokra, rombolták le. Petőfi Sándor szobra - hála Istennek - megmenekült a megsemmisítéstől, csupán bedeszkázták. 1921 őszén megszületett a Városi Tanács döntése: a Petőfi Sándor emlékművet lebontják, darabjait ládákba teszik és elhelyezik a Frigyes (Grassalkovics) palota garázsába. 1928-ig tartották itt, majd átszállították a Marhavásártér (vágóhíd) istállójába.

         1931 szeptemberében, a magyar szocialista diákok, a Sarló mozgalom tagjai feltörték a ládákat és megkoszorúzták Petőfi szobrának darabjait. Abból az időből érdemes megemlíteni néhány érdekes epizódot. A harmincas években Sopron városa (ahol Petőfi katonáskodott) meg a karta vásárolni Pozsonytól Radnai szobrát, de sikertelen volt a vállalkozás. 1936-ban, amikor a város vezetése úgy döntött, hogy csaknem ugyanarra a helyre, ahol Petőfi-szobra állt (kicsit hátrább), fölállítja a legnagyobb szlovák költő, P.O.Hviezdoslav szobrát, szóba került a Petőfi-szobor visszahelyezése, mégpedig a Jakab bíró vásártérre. Nem lett belőle semmi, győzött a nacionalizmus.

         A második világháború után soká kellett várni, míg 1955-ben egy elhagyott városszéli telep raktárában rábukkantak Petőfi Sándor szobrára. Ekkor határozott úgy a Városi Nemzeti Bizottság úgy, hogy a Duna jobboldalán, a ligeti parkban föl lehet állítani a költő szobrát. Erre 1956-ban került sor - szép helyet kapott a szobor.

         A hatvanas évek elején a ligeti parkot J.Král, szlovák költőről nevezték el és szobrát a Petőfi szoborral szemben helyezték el. Így Radnai szobra nem soká maradt ezen a helyen. Rövid időn belül áthelyezték egy eldugott, nem éppen méltó helyre (nyilvános WC közelében). Mi fiatalok, illetve a pozsonyi és a város környékén élő magyarok évente ide jártunk, egy-egy szál virággal, vagy kis hóvirág csokorral megemlékezni március 15-kéről - de ezt csak titokban tehettük. Csak 1968 után változott a helyzet. A Csemadok KB égisze alatt hivatalossá vált a március 15-kei megemlékezés. Később ezt a hatáskört a Csemadok Pozsonyi Városi Választmánya kapta meg, és így a mai napig mi vagyunk a március 15-kei ünnepség főszervezői.

         Az elmúlt évtizedek alatt sok támadásnak vol kitéve Petőfi Sándor szobra. Számtalanszor meggyalázták, bemázolták, megrongálták és megcsonkították. Az időjárás és a természet is megtette a maga káros hatását. A nacionalista-soviniszta szoborgyalázók nem kímélték Petőfi szobrát. Fokozatosan szétzúzták: Petőfi kardját, majd karját, a pálmaágat és a múzsa karját letörték, a költő arcát szétroncsolták. A rendőrség sohasem volt képes kézrekeríteni a tetteseket.

         A rendszerváltás után úgy tűnt, hogy minden megváltozik. De a rövid föllángolás után ismét a nacionalisták és a magyar gyűlölők kerekedtek felül.

         Csak 1998-ban került sor a pozsonyiak illetve a Petőfi-rajongók kis csoportjának az összejövetelére, ahol megvitattuk, hogy itt az ideje, tenni kell valamit a Petőfi-szobor megmentéséért. Ennek folytatásaképpen, 2000. március 15-kén létrehoztuk a Petőfi Sándor Emlékmű Bizottságot (PSEB), azzal a céllal, hogy megkíséreljük fölújítani és egy méltóbb, védettebb helyre áthelyezni a Petőfi emlékművet. 2000. június 19-kén a Pozsonyi Kerületi Hivatal bejegyezte a bizottságot és így a PSEB engedélyt kapott a működésre. Mindent megmozgattunk, hogy elérjük célunkat. Fokozatosan kialakult egy jó együttműködés a föpolgármesterrel, a fövárosi önkormányzattal, az óvárosi polgármesterrel és a képvielő testülettel. A Fővárosi Műemlékvédő Hivatal (PAMING) 2001-ben meghirdette a pályázatot a Petőfi-szobor felújítására és áthelyezésére. 2002-ben a PSEB nevében, a felvidéki magyarság körében meghirdettük a közadakozást. 2002 márciusában a VILARD szobor-restauráló társaság megnyerte a pályázatot, és így elkezdődött az érdemi munka. Ki kell emelni, hogy a szobor felújításához szükséges, tetemes pénzösszeg összegyűjtéséhez nagy mértékben hozzájárult a Határon Túli Magyarok Hivatala, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a szlovákiai kormány is.  Különösen bonyolult és hosszadalmas folyamat volt a helyszín kiválasztása. Végül, a város vezetésével egyetértésban, a Medikus-kertre esett a választásunk.

         2003. március 15-ke nagy ünnep volt nemcsak a pozsonyiak, hanem felvidéki magyarságunk számára is. Magyarországi és szlovákiai magyar közjogi méltóságok részvételével újralelepleztük, újraavattuk Radnai Béla gyönyörű szecessziós Petőfi-szoborkompozícióját.

         Tisztelt hölgyeim és uraim!

         Az Önök elé tárt kiállítás erről a felújítási folyamatról és újraavatásról szól, amit a Felvidék egyik legkiválóbb fotóművésze, Könözsi István örökített meg. Könözsi fotóművész jóvoltából életre kel Önök előtt Petőfi Sándor szobra, annak leleplezése és az elmúlt időszak ezzel kapcsolatos eseményei. Könözsi István váratlan és kedves pillanatokat is lencsevégre kapott. Olyan mozzanatokat, amelyeket csak egy fotóművész tud észrevenni. A VV birtokában levő képanyag, néhány éven keresztül vándorkiállításként került bemutatásra Felvidék különböző helyein. Sajnos állandó kiállítási helyet nem tudunk biztosítani.

         Tisztelt jelenlevők! Különös, zaklatott sorsa volt a pozsonyi Petőfi-szobornak. Volt idő, amikor nyoma veszett - csak a hatalom bennfentesei tudták hol van. Ennek ellenére megmentettük Radnai Béla szobrát. Tulajdonképpen a Petőfi Sándor szobor kálváriája hűen tükrözi felvidéki magyarságunk kilenc évtizedes szenvedéseit és hányattatását. De most büszkén és örömmel mondhatjuk, hogy méltó és csaknem biztonságos helyen áll a pozsonyi Medikus-kertben.

         Hölgyeim és uraim!

         Mindent összegezve: azt hiszem nagyon jól döntött Városi Válaszmányunk. Nagy öröm számunkra, hogy Petőfi városának, Kiskunfélegyházának ajándékozhatjuk ezt az anyagot, ezeket a dokumentumokat.

         Országgyűlési képviselő úr, a Petőfi Sándor Emlékbizottság elnöke, polgármester úr! Gondozzák olyan szeretettel ezt a kiállítási anyagot, mint amilyen lelkesen készült. Tudjuk, jó kezekben lesz.

         Ezennel megnyitom a pozsonyi Petőfi Sándor szoborról készül fotókiállítást.

         Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

Kiskunfélegyháza, 2010. július 31.

                                                                           Duka Zólyomi Árpád

Kiskunfélegyháza

ünnepi beszéd

         Tisztelt ünneplő közönség, hölgyeim és uraim!

         Bármerre járunk a Kárpát-medencében, nincs olyan magyar, aki ne ismerné Petőfi Sándor nevét, és ne szeretné költeményeit, amelyek egyszerűen, magyarosan és szabatosan tükrözik a magyarok lelkivilágát, mindennapi életének és vágyainak széles skáláját. Az örök nyughatatlan, vándorló Petőfi nyomai a történelmi Magyarország minden zugában fölfedezhetőek - számtalan pontján emlékművek hirdetik Petőfi Sándor halhatatlanságát. Azt, hogy hősiessége, költeményei és versei éltetnek bennünket önazonosságunk megőrzéséért folytatott küzdelmünkben, édes anyanyelvünk ápolásában és szilárd nemzeti öntudatunk megőrzésében.

       A messzi Pozsonyból érkeztünk, hogy ma itt találkozzunk Önökkel, és a Petőfi-emléknapon együtt emlékezzünk, a fehéregyházai csata illetve Petőfi Sándor eltűnésének vagy halálának valamint eme Petőfi szobor fölavatásának évfordulóján múltunk, a márciusi forradalom és a Szabadságharc kiemelkedő egyéniségére. A pozsonyi és a felvidéki magyarság, illetve a pozsonyi Petőfi Sándor emlékmű üdvözletét hoztuk, amely szobor rokonságban áll az idősebb, kiskunfélegyházai Petőfi szoborral. A mi gyönyörű szecessziós szobrunk alkotója, a Fadrusz János tanítvány Radnai Béla szobrászművész volt a tervezője az 1897. július 31-én, Segesváron fölavatott és most itt álló Köllő Miklós szobrászművész által elkészített nagyszerű Petőfi-szobor talapzatának.

     Ahogyan Önök, Kiskunfélegyháza polgárai is évente ennél a Petőfi-szobornál emlékeznek meg március 15-éről, ugyanúgy mi, pozsonyiak és felvidéki magyarok, több évtizeden keresztül, március idusán a „Mi Petőfinknél” gyűlünk össze, hogy megemlékezzünk a márciusi forradalomról és a magyar nemzet Szabadságharcáról. Évente tesszük ezt, mert büszkék vagyunk múltunkra, történelmünk dicső eseményeire - nemzetünkre. Mert büszkék vagyunk Petőfi Sándorra és Pozsony szülöttje, Radnai Béla szobrászművész lenyűgöző alkotására. Ez a lelkesedés és a Petőfi iránti szeretet az, ami közös bennünk, ami összeköti Kiskunfélegyháza polgárait és a pozsonyi magyarokat.

     Petőfi Sándor itt, Kiskunfélegyházán élt gyerekkorában és szívta magába a felejthetetlen élményeket - így lett Kiskunfélegyháza Petőfi Sándor városa.

     Petőfi korában, a reformkorban Pozsony még mindig a történelmi Magyarország helyettes fővárosa volt. Az Országgyűlés, egészen 1848-ig Pozsonyban ülésezett. Pest-Buda bár másfél évszázada megszabadult a törökök uralmától, de a főváros szerepet nem kapta vissza. A török hódoltság után is, nyilván kényelemből, a Habsburgok Pozsonyban „felejtik” az Országgyűlést és itt rendezik a koronázásokat is. A császári udvar abban a hiszemben élt, hogy a Bécshez közeli Pozsonyból egyszerűbben lehet irányítani Magyarországot. Viszont fokozatosan rá kellett döbbenniük, hogy Pozsony egyre inkább a szellemi élet egyik gócpontjává vált. Nagy és számunkra ismert egyéniségek látogatták Pozsonyt: Csokonai, Gvadányi, Kisfaludi Sándor, Kölcsey, Kisfaludy Károly, Liszt Ferenc és mások. Kossuth és Jókai is Pozsonyból ment Pestre, mint kész politikus és kész író.

     Petőfi Sándor többször járt Pozsonyban: 1840-ben, 1841-ben, 1843-ban és 1848-ban. Minden alkalommal, nagy reményekkel, izgalommal, lelkesen és elfogultan érkezett az akkori fővárosba, amely már régen szolgálta a magyar irodalmat és számos rejtélyt, meglepetést és lehetőséget tartogatott a fiatal költő számára, aki szívósan próbálkozott a színészettel is. Viszont nagyon szegényesen élt. A versírásból, a másolásból és az országgyűlési tudósítások szerkesztéséből. De élvezi Pozsony különleges légkörét, a város életének minden mozzanatát. Szorgalmas látogatója volt az Országgyűlés üléseinek, ahol magába szívta az egyre jobban kibontakozó reformkor képviselőinek eszméit. Petőfi első pozsonyi verse, a „Búcsú” 1840. januárjában született. Ezenkívül több szép költeményét is ebben a városban írta, többek között a „Távolból” címűt is, amire talán jobban ráismernek a vers első soraiból:

                                   Kis lak áll a nagy Duna mentében;

                                   Oh mi drága e lakocska nékem!  

           A pozsonyi nyomorgó légkör nem törte meg a költőt. Ellenkezőleg fölrázta, és szembe állítja őt a világgal. Egyre nagyobb kedvet kap az alkotó munkához. Petőfi Pozsonyban alapvető tapasztalatokat szerzett a közéleti ismeretekből és a politikából. Pozsonyi tartózkodása alatt tapasztalta meg közelebbről az osztrák zsarnokságot, maradiságot, hűbériséget és a népellenes módszereket, aminek később, Pesten, nagy hasznát vette. Pozsonyban döbben rá, hogy mit jelenthet a magyar nép, illetve a jövő számára a függetlenség és mit hozhat az egyenlőség az országnak.

     Az egyre kiszélesedő magyar radikalizmusban a tetőző reformkor vezetői megkísérelték a megmerevedett magyar társadalom rendjének föloldását, és az országot igyekeztek fokozatosan beterelni Európa demokratikus és forradalmi fejlődésébe. Amikor a nemzet lelke csaknem elhalóban volt a nemzeti megújhodást a felvilágosodás kora indította el és megalapozta a reformkort, amely megelőzte március 15-ét, valamint értelmet adott a forradalomnak és a Szabadságharcnak. A népek tavaszának nevezett sorsfordító időszakot, amikor a magyar nemzet elindult a szabadság útján, a reformkor és a forradalom nagyjainak neve fémjelzi, akik között ott van Petőfi Sándor is. 1848. március 15-e a forradalom napja, de egyszersmind Petőfi Sándor napja is. Jókai Mór erről így ír: „Ezt a napot Petőfi napjának nevezze a magyar nép; mert ezt a napot ő állította meg az égen, hogy alatta végigküzdhesse a nemzet hosszúra nyúlt harcát szabadsága ellenségeivel.” Petőfi a márciusi ifjak vezéreként az események egyik főszereplője volt. Petőfi, Irinyi, Jókai, Vasvári és Bulyovszky a reformkor törekvéseit 12 pontba foglalták, amit a forradalom legcsodálatraméltóbb politikai alkotásnak nevezhetnénk. Ennek néhány pontja ma is időszerű: a közös Európában, az unióban „a béke, a szabadság, az egyenlőség, a kölcsönös tisztelet, az egyetértés és testvériség elvének kell érvényesülnie!” A 12 pont mellett a Nemzeti Dal volt a népakarat legfontosabb kifejezője. Petőfi Sándor a Pilvax kávéházban majd az orvosi egyetem udvarán szavalta el versét, amely elindította a lavinát.

       Hölgyeim és uraim!

      Pozsony érdeklődéssel figyelte és büszkén vette tudomásul a költő rendkívüli pályafutását. Távozása után láthatatlanul is jelen volt a városban. Pozsonyban nagyon is jól tudják a főurak, országgyűlési képviselők, hogy most Petőfi az egyik legfontosabb személy az országban, aki a nép hangulatát irányítja. Március 25-én érkezik Petőfi hajón Pozsonyba azzal a küldöttséggel, amelynek feladata megsürgetni a kormányt, hogy lépjen el nagyobb eréllyel Bécsben. Este a Zöldfa szállodában (a mai Carlton) tiszteletükre ünnepi vacsorát adtak, ahol Petőfi elszavalta a Nemzeti Dalt, majd az egybegyűltek elénekelték az Egressy Béni által már megzenésített verset. Petőfinek ez volt az utolsó pozsonyi látogatása.

      Hölgyeim és uraim!

     A magyar nép több mint egy évig vívta nemzeti felszabadító csatáit. Petőfi is félretette lantját, hogy kövesse kardjának csatába hívó szavát. 161 éve annak, hogy ezen a napon Bem tábornok seregével Segesvár mellett Fehéregyházánál harcba szállt az orosz túlerővel. Itt tűnt el - itt halt hősi halált a költő. Petőfi Sándor a magyarság szabadságáért áldozta föl életét, de nem halt meg nemzetünk számára, mert ahogy ő maga is megjósolta Jövendölés című versében: „…takarjon bár a szemfödél: dicső neve költő fiadnak, anyám, soká, örökkön él.” Petőfi üstökösként fölszökött az égre - rövid 26 évet tündökölt majd eltűnt - de lelkünkben és szívünkben tovább él. Nem tudjuk, hol domborul sírja, de emléke körülvesz bennünket. Velünk van mindenütt, minden nap, nemzedékről nemzedékre. Verseit szavalja, s énekli fiatal és felnőtt. Petőfi Sándor életútja a szabadságvágyat, a hazaszeretetet, a magyar lírai költészet megújhodását jelenti. Életműve nemzeti öntudatunk és érzéseink legköltőibb kifejezését tükrözi. A magyar nép emlékezetében a forradalom és a Szabadságharc szorosan összeforrott Petőfi Sándorral, akinek élete és alkotása nemzetünk szabadság utáni vágyának megtestesítője.

     A Szabadságharc leverése után, a sötét Bach-korszak ellenére Petőfi emléke és szelleme tovább élt. Megtalálta helyét a vidék és a város kocsmáiban, majd fokozatosan átvonul az iskolákba, családi körökbe és kaszinókba. A kiegyezés után a költő alakja megelevenedik. A Kárpát-medence számos helyén szobrot emelnek a költőnek. 1897. július 31-én Segesvárott avatják föl az itt álló csodálatos Petőfi szobrot, amelynek - akárcsak a költőnek - szintén zaklatott sorsa volt, míg ide került Kiskunfélegyházára. A pozsonyi Petőfi-szoborkompozíciót 1911-ben leplezték le és egy évtized után a szégyenletes Trianoni döntés csaknem véglegesen megpecsételte a sorsát. Kálváriája hű megtestesítője felvidéki magyarságunk szenvedéseinek és hányattatásának. 83 évet kellett várnunk, míg teljes felújítás után méltó és csaknem biztonságos környezetbe került a szobor.

     Hölgyeim és uraim!

     Petőfi Sándor élete, alkotása és kora ezeréves történelmünknek olyan szerves része, amely bizonyította, hogyha nemzetünk nem mond le az élethez valójogáról, önazonosságáról, a szabadságról és a függetlenségről, átvészeli a megpróbáltatásokat, újból és újból talpra tud állni. A költő élete olyan örökség, amely erőt ad nekünk, magyaroknak a jelenben és a jövőben nemzetünk egyesítésére és megszilárdítására az európai közösség kedvező körülményei között. A múlt ismerete, a hovatartozás vállalása, a hagyományok ápolása számunkra, határon túli magyarok számára létfontosságú. Mert csak így maradhatunk meg, csak így védhetjük meg szülőföldünket és ősi városainkat, falvainkat. Mindannyian egy demokratikus értékrenddel fölvértezett, igazi jogállamokkal működő Európát akarunk építeni.

     A határok értelme megszűnt az unióban, amely egy sok nemzeti közösségből álló tömörülés, melyben a magyarság már egy közösségként jelenik meg és közösen is érvényesülhet. Itt, a Kárpát-medencében fokozatosan egymásra találunk, községeink illetve magyarjaink között kialakul a rendszeres együttműködés.

     A közös Európa, az unió ereje kulturális s nyelvi sokszínűségében rejlik - ez az alapja politikai, gazdasági, kulturális és szociális fejlődésének. E sokszínűséget mi magyarok egy csodálatos kincstárral gyarapítjuk. Kultúránkkal, irodalmunkkal, művészetünkkel, népi hagyományainkkal, tudományos és más sikereinkkel. Életünk, pontosabban Európa sokszínűsége itt kezdődik, városainkban és falvainkban, s az ilyen rendezvények, megemlékezések által épül fel. Tegyünk meg mindent azért, hogy ne haljon ki soha mindaz, amit őseink fölépítettek, megalkottak. Ezzel is erősítjük az unió sokszínűségét, és leszünk erősek az európai nemzetek közösségében.

     Hölgyeim és uraim!

   A mai megemlékezésről azzal a meggyőződéssel távozzunk, hogyha ápoljuk hagyományainkat, és sohasem feledkezünk meg múltunkról, akkor erősek leszünk, valamint képesek arra, hogy céltudatosan tervezzük jövőnket. Vörösmarty Mihály mondta: „A múltat tiszteld a jelenben és tartsd meg a jövőben.” Egységben és egyetértésben, a józan megfontolástól vezérelve folytassuk utunkat és valósítsuk meg közös elképzeléseinket. Ez népünk óhaja, mert Arany János szavaival élve:

         „Élni fog a nemzet,

          amely összetart!“

     Hölgyeim és uraim!

     Hadd adjon erőt és derűlátást nekünk ez a mai megemlékezés, a kiskunfélegyházai Petőfi Sándor-emléknap.

Kiskunfélegyhéza, 2010. július 31.

                                                                                    Duka Zólyomi Árpád 

Kiskunfélegyháza

            Kiskunfélegyháza lakossága minden évben július 31-én, Petőfi Sándor halálának évfordulója alkalmából Emléknapot tart. Az idei városi ünnepségen részt vett a Csemadok Pozsonyi Városi Választmányának küldöttsége is (Duka Zólyomi Árpád, elnök, Jégh Izabella, titkár, Nagy Elza, Zsidek Veronika, Nagy Vilmos, Szabó Zoltán, Folksinger Attila és Könözsi István fotóművész). A megemlékezés a Petőfi téren, a költő szobrának megkoszorúzásával kezdődött, majd sor került a Petőfi Sándor Városi könyvtárban (az eső miatt) az ünnepi összejövetelre, ahol a polgármester Ficsór József megnyitója és a zenei műsor után ünnepi beszédet mondott Duka Zólyomi Árpád. Ezt követően a Petőfi-ház (ahol gyermekkorában élt Petőfi Sándor) udvarán sor került a költő mellszobrának fölavatására. Itt a polgármester, aki a Magyar Kultúráért Határok Nélkül 2001 Alapítvány elnöke üdvözölte a jelenlévőket, majd avatóbeszédet mondott Kapus Krisztián országgyűlési képviselő (FIDESZ), a kiskunfélegyházi Petőfi Emlékbizottság elnöke, amit rövid kultúrműsor követett. A megemlékezés a Petőfi Sándor Városi Könyvtárban folytatódott, ahol Duka Zólyomi Árpád, a pozsonyi Petőfi Emlékmű Bizottság elnöke megnyitotta a pozsonyi Petőfi szobor újraállításának részleteit felidéző, Könözsi István fotóművész munkájából összeállított fotókiállítást, majd hivatalosan átadta Ficsor Józsefnek, Kiskunfélegyháza polgármesterének.

                                               ______________

         2003. március 15-én került sor a Petőfi Sándor Emlékmű Bizottság kezdeményezéséből felújított pozsonyi Petőfi Sándor szobor ünnepélyes újraavatására a Medikus kertben. A felújításról és a leleplezésről, Könözsi István fotóművész által készített fotódokumentációból egy év múlva, 2004. március 15-én kiállítást rendeztünk a Csemadok pozsonyi székházában, ami a következő években vándorkiállításként több felvidéki városban és községben bemutatásra került. 2004 tavaszán, amikor az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése nevében Segesvárott átadtam a városnak az Európai Plakett kitüntetést, találkoztam a kiskunfélegyházi küldöttséggel. Kérésükre kölcsönöztük az „Isten hozott Petőfi Sándor” kiállítást, amelyet a város egyik középiskolájában mutattak be.

         Az elmúlt években nyilvánvalóvá vált, hogy a Csemadok Pozsonyi Városi Választmánya tulajdonában levő Petőfi kiállítás anyagát nem tudjuk állandó kiállításként méltó helyen tartani. Ez év elején, Tarjányi József, lelkes Petőfi kutató kezdeményezésére, Városi Választmányunk úgy határozott, hogy a fotókiállítás anyagát Petőfi városának, Kiskunfélegyházának adományozzuk. Így született meg a kapcsolat a Csemadok Pozsonyi Városi Választmánya és Kiskunfélegyháza illetve a városi önkormányzat, a Petőfi Emlékbizottság valamint a Petőfi Sándor Városi Könyvtár között.

         Tüzetesen átnéztem az állampolgárokhoz eljuttatott dokumentumot, amely a parlamenti választásokra bejegyzett pártok jelöltjeinek jegyzékét tartalmazza. Megdöbbenve és elkeseredve torpantam meg 7-es számú párt, azaz a Magyar Koalíció Pártjának jegyzékénél. Tudtommal pártunk 150 magyar nemzetiségű, magyar közösségünkért odaadó jelöltet sorakoztatott föl a június 12-i parlamenti választásokra. Mindannyian vállalták a jelöltséget a szlovákiai legfelsőbb törvényhozásba és egyúttal azt, hogy minden erejükkel és tudásukkal a felvidéki magyar közösség érdekeiért, jogaiért és kiegyensúlyozottabb jövőjéért fognak tevékenykedni, ill. küzdeni. A pontos és szigorú feltételek adva voltak az MKP OT-ja által. A 150-es halmaznál, első ránézésre azon döbbemtem meg, hogy milyen sok a „szlovák” jelöltünk! Elkeserítő, hogy 16 év után is sokan nem tudják, vagy nem akarják vállalni magyar nevüket, illetve rendezni névhasználatukat. Ha öntudatos magyarnak vallom magam, akkor kereszt- és vezetéknevemet magyarul kellene használnom. Különösképpen fontos ez itt, Szlovákiában, ahol nap mint nap meg kell küzdenünk a nacionalista, ill. soviniszta szlovák erőkkel önazonosságunkért és megmaradásunkért.

         A 150 jelöltet feltüntető jegyzékben 44-en (29,33%) szlovák keresztnévvel szerepelnek, azaz csaknem az egyharmad. Kilencen (6%) még mindig használják a szlovák női név jellemzőjét, az -ovát  és 8-an (5,33%) szlovák helyesírással írják vezetéknevüket. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a mai napig nem vették a fáradságot, hogy hivatalosan is (!) magyarul használják nevüket. Nagyon jól emlékszem, amikor 1994-ben szívós küzdelmet kellet folytatni még a Moravcik-féle kormányban is, hogy megszülessen a nekünk megfelelő névhasználatról szóló jogszabály. Nagy siker volt, és büszkék voltunk, hogy ismét azt a vezetéknevet használhatjuk (pl. -ová nélkül), amit örököltünk és azt a keresztnevet, amely egyértelművé teszi, hogy magyarok vagyunk. Sajnos magyar közösségünk számtalan tagja nem élt, ill. nem él a lehetőséggel. Inkább meghunyászkodik és azzal érvel, hogy például munkahelyén, szlovák környezetben nem akar kirívó lenni, nem szeretné, ha ujjal mutogatnának rá.

         Még jobban megdöbbentem azon, hogy a kampányban, pontosabban a különböző szórólapokon ezeknek a jelölteknek a többsége nem a hivatalosan bejegyzett nevét használja, hanem már magyar formájában (az a felháborító, hogy egyik helyen így, a másikon amúgy tüntetik fel a nevüket). Ezt nem tisztességes, álszent megnyilvánulásnak tartom!

         Rendjén van ez így? Szerintem nem! Ha valaki nemzeti közösségünkért akar munkálkodni, sőt a legfelsőbb törvényhozás képviselői helyére pályázik, akkor ezt a kérdést is tisztáznia, rendeznie kell. Magyar közösségünk egyedüli politikai képviseletének, az MKP-nak, parlamenti képviselőinek az eddigi sikerei, két évtizedes küzdelme, úgy tűnik, sok esetben meddő maradt, és sok mindenben  saját közösségünkön belül is süket fülekre talál.

         Szlovákia hat éve tagja az Európai Közösségnek (EK). Feltételezném, állampolgárai abban a tudatban élnek, hogy ebben az országban 2004 óta hosszú távú, szilárd demokratikus intézményrendszer érvényesül a jogállam minden követelményeivel valamint európai illetve uniós szinten szavatolt az emberi jogok tiszteletben tartása és a kisebbségi nemzeti közösségek jogbiztonsága. Mindez az ún. koppenhágai kritériumok politikai alapelvei közé tartozik, amelyek teljesítése elengedhetetlen föltétel volt a tagsággá válás folyamatában.

         A Fico féle kormánykoalíció hatalomra kerülése után fokozatosan meggyőződhettünk arról, hogy mindez csak hiú ábránd. A szakmailag minősíthetetlen kormány, illetve a szaktárcák döntései, az unió központi testületeinek felháborodását és szigorú bírálatait kiváltó sorozatos botrányok, valamint a kisebbségi jogbiztonság területén nap mint nap rettegve várt szélsőséges nacionalista, elsősorban magyarellenes intézkedései rádöbbentettek bennünket arra, hogy föltegyük a kérdést: milyen országban élünk? Valóban a jogállamiságot, a demokráciát szent és sérthetetlen alapelvként kezelő EK egyenrangú tagjai vagyunk? Büszkén vallhatjuk-e, hogy europolgárok vagyunk, minden vívmánnyal és joggal, amit az unió ötven év alatt fokozatosan és meggyőzően kialakított? Meddig fokozódhat az európai értékeket mellőző kormányhatalom önkénye?

Sajnos nincs min csodálkoznunk, amikor egy olyan meghatározhatatlan arculatú kormánykoalíció irányítja az országot, amelynek nincs helye európai közösségünkben, és amelynek pártjait a nacionalizmus, sőt sovionizmus, illetve a szélsőséges magyarellenesség köti össze. Állandóan az ún. „történelmi félelem” uralja gondolkodásukat és cselekedeteiket. Kicsinyes, szánalmas és komikus, a mi sorsunk szempontjából kétségbeejtő a magatartásuk és politikai vonalvezetésük, amit elsősorban a magyaroktól, a magyarországi politizálástól való intenzív és szerencsétlenül görcsös függőség határoz meg. Bátran állíthatom, hogy ez többé-kevésbé érvényes a szlovák politikai színtér valamennyi résztvevőjére. A négy év alatt kiéleződött tarthatatlan helyzet természetes következménye a hatalmon levő pártok messze idejétmúlt fölfogásának és durva, gátlástalan törekvéseinek. Ma már csak a prüszkölő, gyenge játékos szerepét vállaló DSZM, Meciarral az élen, nagyon is félelmetes bizonyítványt hozott magával a múltból: az euroatlanti csatlakozás folyamatában mindent elrontott amit csak lehetett, és nem utolsósorban magyar közösségünk természetes és szerzett jogait is végképp ki szerette volna irtani. A SZNP-ra kár lenne szót is fecsérelni, ha nem lenne a Ficonak is teljesen a szájíze szerinti nacionalizmus és magyarellenesség megtestesítője, sőt megvalósítója. A szomorú az, hogy Slotára már mindenki (főleg a szlovákok) csak legyint, miközben ő mesterien tudja szítani és magasabb kvantumszintekre gerjeszteni a magyarellenes hangulatot. Érdemes lenne Slota agyát egy pozitron emissziós tomográfos (PET) kivizsgálás alá vetni, amely nemcsak a daganatokat mutatja ki, hanem az agy eltorzult funkcionális működéseit is. Ebben az országban még nagyon sokan hallgatnak rá. A kormánykoalíciót ellentmondást nem tűrő módon Fico kormányfő, a SMER elnöke uralja. Politikai kultúrájának, helyesebben kultúrtalanságának, durvaságának nincs helye a mai Európában. Nemzeti-szocialista és populista megnyilvánulásai nemzetközile is „mesteri” szintre emelik őt. Elborult agyával, arroganciájával gátlástalanul oltári „butaságokat” képes produkálni, amelyeknek a levét, sajnos, elsősorban mi isszuk meg. Nem átall kiállni a világ elé és kijelenteni, hogy Sólyom köztársasági elnök szavai veszélyeztetik Szlovákia integritását. Vagy nem tudja, hogy mit beszél, vagy tudja, hogy a szlovákság nagy része reszketve mindent „bevesz” neki. A kettős állampolgárság körüli hajcihő, amely, szerinte, biztonsági kockázatot jelent, már nevetséges kabaré, vagy cirkusz is lehetne, ha megint nem minket sújtana. Háborúra készülnek Ficoék: az Nemzetbiztonsági Tanács fog ülésezni, szipogva szaladnak panaszkodni az EU-s nagyköveteknek, az EBESZ-nek, az Európa Tanácsnak és az Európai Parlamentnek. Alkotmányt kell módosítani, a tárcavezetők lázasan törvénymódosításokba kezdtek - de még fogalmuk sincs arról, hogy mit is fog tartalmazni a magyar jogszabály. Ficoék csúcsteljesítménye, hogy olyan jogszabályt terveznek, ami szerint majd megvonják a szlovák állampolgárságot attól a szlovákiai állampolgártól, aki fölveszi a magyar állampolgárságot is. Ez a nemzetközi joggal teljesen ellentmondó, abszurd fenyegetés. Közben a tények, az európai gyakorlat őket teszi nevetségessé. A többi, határon túli magyarok lakta ország politikai tömörülései és közjogi méltóságai nem tartották eddig fontosnak különösebben fölháborodni az általuk is praktizált kettős állampolgárság kérdésén. Ismerve az uniós szabályokat és gyakorlatot, Ficoék könnyen belegabalyodhatnak nagy buzgóságukba - adja Isten, hogy úgy legyen.

Meggyőződésem, hogy a kettős állampolgárság ürügyén föllángolt magyarellenesség nem csupán kampánymegfontolásból keletkezett. Tudjuk, ennek nagyon mély gyökerei vannak. A kormánykoalíció tagjai mélyebb meggyőződésből tekintik a magyarokat örökös ellenségnek. Fico, Meciar, Slota szántszándékkal teszi minden esetben hivatalos kampánytémává a magyarellenességet. Sajnos a kettős állampolgárság kérdésében jobboldali „partner” pártjaink fölfogása sem sokkal kedvezőbb - megbízhatatlanságukról a múltban már sokszor meggyőződhettünk. Tény, hogy a magyar fél időzítése nem a legszerencsésebb - a szlovák fölbuzdulás nekünk nagyon árthat a júniusi parlamenti választásokon. Nem történt volna semmi baj, ha az Országgyűlés csak ősszel kezdett volna foglalkozni a jogszabállyal. 

Még nincs elképzelésünk arról, hogy mit is fog tartalmazni a várva várt jogszabály. A kettős állampolgárság, Kárpát-medencei magyarságunk együvé tartozását nyíltan bizonyító erején kívül a konkrét lehetőségek, a jogok és kötelességek megfogalmazása nem egyszerű feladat.  

Esélyeinket nézve és jövőnket tervezve az ilyen kégkörben elengedhetetlen a józanság és a bölcs megfontolás. Csakis az összefogás, az egységes fellépés, és nem a megosztottság hozhat nekünk sikereket. Aki a megosztás útját választja, az magyar közösségünk érdekei ellen cselekszik, és megbocsáthatatlan bűnt követ el.

Ilyen országban élünk! Lehangoló, hogy nincs reményünk arra, hogy a közeljövőben ez a légkör megváltozik. Egyedül a megalkuvás nélküli kitartás és a józanság segíthet rajtunk. Következetesen azt kell tennünk, amire jogunk van, ami nekünk megfelel és jó. Az eddigi gyakorlat megmutatta, hogy a többségi nemzetnek, a politikai hatalomnak is fokozatosan tudomásul kell vennie, hogy nem lehet eltiporni magyar nemzeti közösségünknek a saját életéhez és önazonosságának megőrzéséhez való jogát!

2010. május 18.

                                                                  Duka Zólyomi Árpád

     Elképesztő, sőt kétségbeejtő Bugár Béla újabb világot megváltó ötlete. A mai rohanó világban, az Európai Unióban, ahol minden egyes europolgár érdeke, hogy minél több nyelvet tudjon, megvonni - föláldozni - a nyelvtanulás lehetőségét csupán azért, hogy az úton-útfélen erőszakolt államnyelvet nagyobb erőbedobássl tanulhassák magyar iskoláinkban, buta és hajmeresztő javaslat. Igen, már fiatal korom óta tudatosítom és hangoztatom, hogy csak hasznomra válhat, ha az adott ország nyelvét a lehető legjobban elsajátítom: felkészülten tudok érvényesülni, védekezni és ha kell, támadni is. De nem az anyanyelvem rovására. Ez érvényes más világ- vagy idegen nyelvre is. Az alkotmány értelmében az államnak meg kell teremteni a szlovák nyelv tanulásának lehetőségét, egyenlő feltételeit. De nem úgy, hogy magyar közösségünk önként lemond a más, sokkal hasznosabb nyelvek tanulásáról. Ismerjük a bölcs idézetet: …az veszve van, amiről a nemzet maga lemond - vagyis megette a fene! Ha nem megfelelő a jelenlegi szint (amit a hiteles adatok cáfolnak), akkor a szlovák nyelv tanítását módszertanilag, illetve hatásosabb eszközökkel kell javítani.
     A fenomenális ötlet eleve diszkriminatív: egy fontos idegen nyelv tanulásának lehetőségéről önkéntesen lemondani azt jelenti, hogy önmagunkat kirekesztjük a minél szélesebb művelődés lehetőségéből. Ezáltal magunk idéznénk elő az alacsonyabb színtű tudást. Ráadásul a mai nacionalista-sovinoszta légkörben, amikor hatályos jogszabályokkal, erőszakkal rombolják nyelvünket és kultúránkat, akkor fölajánlani, besegíteni abba, hogy gyermekeinket további hátrányok sújtsák - halálos bűn!!
     Jó néhányan emlékszünk még arra, amikor az átkos rendszerben a magyar iskolákban - ellentétben a szlovák iskolákkal - csak három nyelv tanulását (magyar, szlovák, orosz) engedélyezték. Mai napig érezzük ennek nyomasztó utóhatását.
     Egyébként is, a nyelvek elsajátítása minden egyénnek a saját jogkörébe tartozik. Ha több nyelvet fogok tudni, szerte a világban érvényesülhetek. Ha például itt Szlovákiában csak a magyar anyanyelvemet bírom, akkor leszűkül a kör és feltételezhetően csak magyar közösségemben, lakhelyemen érvényesülhetek. Természetesen még akkor is ott vannak a magyarországi lehetőségek. Tehát: ne erőszakkal kényszerítsék a polgárokat a nyelvtanulásra. Ha bárki fontosnak tartja a nyelvtudást, csak hasznára válik, ha nem, akkor kára származhat belőle. Ennek eldöntése mindenkinek  szíve joga. Természetesnek tartom viszont azt, hogy az iskolarendszernek kötelessége megteremteni a lehető legszélesebb körű nyelvtanulási lehetőséget valamennyi állampolgár számára.
      Befejezésül csak annyit, hogy nem tudok mit kezdeni Bugár Béla kezdeményezésével: ennyire benyalni, ennyire lefeküdni a szlovák politikai színtér amúgy is butító és egyre nyomasztóbb nacionalista megnyilvánulásainak! Kinek kell mindez? Nekünk magyaroknak egyértelműen nem! Határozottan el kell ítélnünk és el kell határolódnunk tőle (hiszen még az értelmes és józan szlovák elemzők is megdöbbenve nyilatkoznak).
     Bugár Bélának jobb lett volna hallgatni!

     Elképesztő, sőt kétségbeejtő Bugár Béla újabb világot megváltó ötlete. A mai rohanó világban, az Európai Unióban, ahol minden egyes europolgárnak az érdeke, hogy minél több nyelvet bírjon, megvonni - föláldozni - a nyelvtanulás lehetőségét csupán azért, hogy az úton útfélen erőszakolt államnyelvet nagyobb erőbedobássl tanulhassák magyar iskoláinkban, buta és hajmeresztő javaslat. Igen, már fiatal korom óta tudatosítom és hangoztatom, hogy csak hasznukra válhat, ha az adott ország nyelvét a lehető legjobban elsajátítom: felkészülten tudok érvényesülni, védekezni és ha kell támadni is. De nem az anyanyelvem tanulása, illetve csiszolása rovásár. Ez érvényes más világ- vagy idegen nyelvre is. Az alkotmány értelmében az államnak meg kell teremteni a szlovák nyelv tanulásának lehetőségét, egyenlő feltételeit. De nem úgy, hogy magyar közösségünk önként lemond a más, sokkal hasznosabb nyelvek tanulásáról. Ismerjük a bölcs idézetet: …az veszve van, amiről a nemzet maga lemond - vagyis megette a fene! Ha nem megfelelő a jelenlegi színt (amit a hiteles adatok cáfolnak), akkor a szlovák nyelv tanítását módszertanilag, illetve hatásosabb eszközökkel kell javítani.
     A fenomenális ötlet eleve diszkriminatív: egy fontos idegen nyelv tanulásának lehetőségéről önkéntesen lemondani azt jelenti, hogy önmagunkat kirekesztjük a minél szélesebb művelődés lehetőségéből. Ezáltan magunk idéznék elő az alacsonyabb színtű tudást. Ráadásul a mai nacionalista-sovinoszta légkörben, amikor hatályos jogszabályokkal, erőszakkal rombolják nyelvünket és kultúránkat, akkor fölajánlani, besegíteni abba, hogy gyermekeinket további hátrányok sújtsák - halálos bűn!
     Jó néhányan emlékszünk még arra, amikor az átkos rendszerben a magyar iskolákban - ellentétben a szlovák iskolákkal - csak három nyelv tanulását (magyar, szlovák, orosz) engedélyezték. Mai napig érezzük nyomasztó utóhatását.
     Egyébként is, a nyelvek elsajátítása minden egyénnek a saját jogkörébe tartozik. Ha több nyelvet fogok tudni, szerte a világban érvényesülhetek. Ha például itt Szlovákiában csak a magyar anyanyelvemmet bírom, akkor leszűkül a kör és feltételezhetően csak magyar közösségemben, lakhelyemen érvényesülhetek. Természetesen még akkor is ott vannak magyarországi lehetőségek. Tehát, ne erőszakkal kényszerítsék a polgárokat a nyelvtanulásra. Ha bárki fontosnak tartja a nyelvtudást, csak hasznára válik, ha nem, akkor saját kára származhat belőle. Ennek eldöntése mindenkinek saját szíve joga. Természetesnek tartom viszont azt, hogy az iskolarendszernek kötelessége megteremteni a lehető legszélesebb körű nyelvtanulási lehetőséget valamennyi állampolgár számára.
     Befejezésül csak annyit, hogy nem tudok mit kezdeni Bugár Béla kezdeményezésével: ennyire benyalni, ennyire lefeküdni a szlovák politikai színtér amúgy is butító és egyre nyomasztóbb nacionalista megnyilvánulásainak! Kinek kell mindez - nekünk magyaroknak egyértelműen nem. Határozottan el kell ítélnünk és el kell határolódnunk tőle (hiszen még az értelmes és józan szlovák elemzők is megdöbbenve nyilatkoznak).
     Bugár Bélának jobb lett volna hallgatni!

Március 15-e van ismét, és mi újra itt vagyunk Petőfi Sándor csodálatos szobránál. Több évtizeden keresztül, március idusán - pozsonyiak és vidékről érkezettek - a „MI PETŐFINKNÉL” gyűlünk össze, hogy megemlékezzünk a márciusi forradalomról és a magyar nemzet Szabadságharcáról. Évente tesszük ezt, mert büszkék vagyunk múltunkra, történelmünk dicső eseményeire - nemzetünkre. Mert büszkék vagyunk Petőfi Sándorra, illetve Pozsony szülöttje, Radnai Béla szobrászművész gyönyörű alkotására. Ugyanolyan lelkesedéssel szeretjük és ünnepeljük a nagy költőt és szabadságharcost, mint tették azt a pozsonyi polgárok a XIX. század második felében, majd a XX. Század kezdetén is, amikor ezt a nagyszerű szecessziós emlékművet fölavatták 1911-ben.

     A magyar nép emlékezetében a forradalom és a Szabadságharc szorosan összeforrt Petőfi Sándorral, akinek élete és alkotása nemzetünk szabadság utáni vágyának megtestesítője. Mindannyian tudatosítjuk, hogy történelmünk keserves és kiemelkedő eseményei, amelyekről, évről-évre megemlékezünk, egyértelműen bizonyítják azt, hogy nemzetünk számára a szabadság és a függetlenség a legbecsesebb érték - amiért ha kell, meg is tudunk küzdeni.

     Hölgyeim és uraim!
     Több mint ezeréves történelmünkön végigvonulnak a gyászos és örömteli események. Nemzetünk mindig átvészelte a megpróbáltatásokat és többszöri összeomlás után is talpra tudott állni, mert nem mondott le az élethez való jogáról, önazonosságáról, a szabadságról és a függetlenségről. Volt tatárdúlás, volt mohácsi vész és volt világosi fegyverletétel. Hiába rendítették meg létünket a tatárok, a törökök majd a Habsburg önkény nyomasztó uralma - hol van már mindez? A történelem süllyesztőjében… Mi viszont itt vagyunk, élünk, dolgozunk és alkotunk. Ahhoz, hogy fejlődjünk és építsük, sőt erősítsük nemzetünket, az energiát kisugárzó és erőt adó történelmi eseményekre kell emlékeznünk.
     Március 15-e a magyar nép, az egymást követő nemzedékek szimbólumává vált - a szabadságért és a függetlenségért vívott küzdelem jelképévé. Hatásköre óriási - körülöleli földgolyónkat és elér minden magyart. Több mint 160 éves kisugárzása nem vesztett erejéből. Napjaink küzdelmének, a jogainkért folytatott harcnak éltető ereje. Ez nem véletlen, hiszen most, amikor a közös Európa elvei és szabályai szerint igyekszünk élni, döbbenünk rá arra, hogy március 15-e eszméi és céljai ma is - az unió kötelékében is - mennyire korszerűek.
     A márciusi forradalmat megelőzően a nemzet lelke elhalóban volt. A felvilágosodás kora indította el a nemzeti megújhodást és megalapozta a reformkort, amely megelőzte március 15-ét, és értelmet adott a forradalomnak, a Szabadságharcnak. Március 15-én, a népek tavaszának nevezett sorsfordító időszakban a magyar nemzet elindult a szabadság útján. A szabadságharcosok egy teljes éven keresztül küzdöttek a túlerővel szemben, a nemzet és az ország függetlenségéért. A reformkor és a forradalom nagyjainak - Kossuthnak, Széchenyinek, Petőfinek és másoknak neve fémjelzi ezt a korszakot.
     Ha jogállamot akarunk építeni, ha az a célunk, hogy szülőföldünket védjük és fölvirágoztassuk, hogy Európa a hazánk legyen - az emberi-, a szabadság- és a kisebbségi jogokat védő jogrendszerrel kell jogbiztonságot teremteni széles Európa valamennyi népe, nemzeti közössége számára.
                                         „HAZA CSAK OTT VAN, AHOL JOG IS VAN!”
     Ez a jelszó vezetett el a forradalomhoz 1848-ban is. Milyen időszerű ez a mondás. És milyen nehéz elérni, megvalósítani.
     A reformkor törekvéseit a márciusi ifjak - Irinyi, Petőfi, Jókai, Vasvári és Bulyovszky - 12 pontba foglalták, amit talán a forradalom legcsodálatraméltóbb politikai alkotásának nevezhetnénk. Mit kívánt a magyar nemzet? „LEGIKÁBB BÉKÉT, SZABADSÁGOT ÉS EGYETÉRTÉST!” Ez „vértelen” forradalmi követelés volt. „SZABADSÁG, EGYENLŐSÉG, TESTVÉRISÉG” fölkiáltással zárul a 12 pont. Az emberiség örökérvényű óhaját fogalmazták meg a márciusi ifjak. Néhány pontja ma is időszerű, ma is alkalmazhatjuk. A közös Európában, az unióban „a béke, a szabadság, az egyenlőség, a kölcsönös tisztelet, az egyetértés és testvériség elvének kell érvényesülnie”!

     Hölgyeim és uraim!
     Hosszú évszázadok után ismét fölébredt a magyar nemzet. Újra rádöbbent arra, hogy csak saját erejével védheti meg magát. Az 1849-es dicső tavaszi hadjárat csatái történelmünk nagykönyvének fényes oldalaira kerültek. A forradalom győzelmével újjászerveződött a felvilágosult nemzeti magyar értelmiség - a nemzeti Kossuth, a konzervatív Széchenyi és a republikánus márciusi fiatalok: általuk született meg a modern magyar nemzet. Fokozatosan halmozódott föl a nemzet energiája a felvilágosodástól a nyelvújításon, a Nemzeti Színház, a Nemzeti Múzeum és az akadémia alapításán keresztül a jobbágyfölszabadításig.

     Tisztelt hölgyeim és uraim!
     Az 1848-49-es Szabadságharc történelmünk utolsó olyan eseménye, amely mozgósította és összefogta az egész magyar nemzetet. Ezen örökség ad erőt nekünk magyaroknak a jelenben és a jövőben. Csak így maradhatunk meg, csak így védhetjük meg szülőföldünket és ősi falvainkat, városainkat. Egy demokratikus értékrenddel fölvértezett közös Európát akarunk építeni. Mi tudjuk, hogy mit jelent a kisebbségi közösségek számára a nyílt, őszinte, - a valódi demokrácia. Csak egy igazi jogállamban - Európában - válhatunk egyenrangú, jogbiztonságot élvező, egyenlő esélyekkel rendelkező állampolgárokká - europolgárokká.

      Hölgyeim és uraim!
     A múlt fölidézése, a márciusi forradalom sikere és a Szabadságharc hőseinek magatartása vértezzen föl bennünket merészséggel, józan és megfontolt magatartással. Minderre most, amikor egy olyan arculat nélküli populista, illetve nemzeti szocialista kormány van hatalmon, amelynek tulajdonképpen nincs helye európai közösségünkben - mérfelett nagy szükségünk van. Aggodalommal tölt el minden becsületes állampolgárt romboló munkájuk, létünket hatályos jogszabályokkal megnyomorító tevékenységük. A hatalom eltökélt célja nyelvünk, kultúránk és hagyományaink fokozatos megsemmisítése. A szlovák nép hadd védje nyelvét, annak tisztaságát - erre joga van, sőt kötelessége, mert nem tud ellenállni az idegen hatásoknak. De ne a mi magyar nyelvünk rovására, annak visszaszorításával tegyék ezt! Ne akarjanak ránk kényszeríteni olyan magatartást, amely nem fér össze magyar nemzeti öntudatunkkal! Állandóan résen kell lennünk, és minden eszközzel harcolnunk kell a szélsőséges soviniszta magyarellenes megnyilvánulások ellen. Véssük szívünkbe Wass Albert szavait:
     „Csak a vér és a nyelv tudja összetartani az embereket, s a közös múlt emléke. Ha ez megszűnik,fölbomlik a világ …”

     Hölgyeim és uraim!
     Nekünk nem szabad csüggednünk! Összetartásra, szoros együttműködésre, az egység kiépítésére kell törekednünk - csak így lehetünk eredményesek. De előbb távolítsuk el a torzsalkodást, az ellenségeskedést sorainkból. Megmutattuk már a múltban, hogyha összefogunk, és bölcsen cselekszünk - nagy tettekre vagyunk képesek. Ebben az évben, amikor két fontos feladat előtt állunk, nagy szükségünk lesz józanságra és lelkesedésre. Parlamenti és helyhatósági választások elé nézünk. Nem lehet közömbös számunkra, hogy hány képviselőnk foglal majd helyet a legfelsőbb törvényhozásban és a helyi önkormányzatokban. Célunk, hogy erős, jól fölkészült képviselettel rendelkezzünk. Hogy ezt elérjük, még mindannyiunknak sokat kell tenni!

     Hölgyeim és uraim!
     Itt állunk Petőfi Sándor szoba előtt, amelynek kálváriája hűen szimbolizálja felvidéki magyarságunk szenvedéseit és hányattatását. Tekintsünk e gyönyörű alkotásra, amely azt a pillanatot ábrázolja, amikor Petőfi otthagyja lantját, hogy kövesse kardjának csatába hívó szavát. Petőfi a magyarság szabadságáért áldozta életét, de nem halt meg nemzetünk számára, mert ahogy ő maga is megjósolta Jövendölés című versében: „…takarjon bár a szemfödél: dicső neve költő fiadnak, anyám, soká, örökkön él.”
     Azért emlékezünk március 15-ére itt, Petőfi szobra előtt, hogy erőt merítsünk: ha kell a küzdelemhez, hogy úgy tudjunk élni és harcolni magyarságunkért, mint Ő.
      A jövő tervezéséhez, a derűlátáshoz adjon erőt nekünk az 1848-49-es Szabadságharc hőseinek elszántsága és akarata. Erőt ahhoz, hogy a jövő nemzedékeinek tovább adjuk kultúránkat, hagyományainkat, nyelvünket és nemzeti öntudatunkat. Sohase feledkezzünk meg múltunkról, mert csak így leszünk erősek és magabiztosak a jelenben, valamint képesek arra, hogy céltudatosan tervezzük jövőnket.

Pozsony, 2010. március 15.

                                                                                                    Duka Zólyomi Árpád