Tisztelt ünneplő közönség, hölgyeim és uraim!

Ismerni a múltat, ápolni a hagyományokat, büszkén vallani a hovatartozást, vállalni őseinket és hivatkozni mindazokra az értékekre, amit megalkottak - szent kötelességünk. Kötelességünk azért, mert mindez nemzetünk jelenének és jövőjének éltető ereje. Kötelességünk azért, mert csak ez ad szilárd öntudatot a jelenben és erőt ahhoz, hogy biztosítsuk gyermekeink és unokáink jövőjét - magyar nemzetünk vitathatatlan helyét az európai közösségben.

Amióta mi, magyarok figyelemmel kísérjük és megörökítjük múltunk egyes mozzanatait, történelmünkön végigvonulnak az örömteli, de a gyászos események is. Az elmúlt évszázadok alatt nemzetünk átvészelte a megpróbáltatásokat és többszöri összeomlás után is talpra tudott állni, mert nem mondott le az élethez való jogáról, a szabadságról és a függetlenségről. Dicsőség és fájdalom, öröm és bánat, siker és kudarc kísérte végig múltunkat, de mindig fölegyenesedtünk. Volt tatárdúlás, volt mohácsi vész és volt világosi fegyverletétel. Hiába rendítették meg létünket a tatárok, a törökök majd a Habsburg önkény nyomasztó uralma. Mindez már a történelem süllyesztőjében van.  Mi viszont itt vagyunk, élünk, dolgozunk és alkotunk. Nemcsak a nemzet nagyjainak helytállása, hanem a magyar nép számtalan egyszerű fiának bátorsága - helytállása kellett ahhoz, hogy megmaradjunk, itt legyünk a Kárpát-medencében, szülőföldünkön, Európában. Ahhoz, hogy fejlődjünk és építsük, sőt erősítsük nemzetünket, az erőt adó történelmi eseményekre kell emlékeznünk.

Ma itt, Mosonmagyaróváron történelmünk egyik legkiemelkedőbb eseményére, az 1848. március 15-i forradalomra és az ezt követő Szabadságharcra emlékezünk. Március 15 a magyar nép, az egymást követő nemzedékek szimbólumává vált - a szabadságért és a függetlenségért vívott küzdelem jelképévé. Hatásköre óriási - körülöleli földgolyónkat és elér minden magyart. Több mint 160 éves kisugárzása máig sem vesztett erejéből. Ez nem véletlen, hiszen most, amikor az Európai Közösségben igyekszünk élni, döbbenünk rá arra, hogy március 15-e eszméi és céljai ma is - az unió kötelékében is - mennyire korszerűek.

A márciusi forradalmat megelőzően a nemzet lelke elhalóban volt. A felvilágosodás kora indította el a nemzeti megújhodást és megalapozta a reformkort, amely megelőzte március 15-ét, és értelmet adott a forradalomnak, a Szabadságharcnak. A reformkor elődeinek - Csokonainak, Kazinczynak és Batsányinak - köszönhetően halmozódott föl az a szellemi és lelki erő, energia, ami törvényszerűen elvezetett a forradalomhoz. Március 15-én, a népek tavaszának nevezett sorsfordító időszakban a magyar nemzet elindult a szabadság útján. A szabadságharcosok egy teljes éven keresztül küzdöttek a túlerővel szemben, a nemzet és az ország függetlenségéért. A reformkor és a forradalom nagyjainak neve fémjelzi ezt a korszakot. Kossuth, Széchenyi, Petőfi és mások fölismerték, hogy a nemzet függetlensége elválaszthatatlan az alkotmány által szavatolt polgári szabadságjogok, a parlamentáris demokrácia kivívásától és a gazdasági felemelkedéstől.

Ha jogállamot akarunk építeni, ha az a célunk, hogy szülőföldünket védjük és fölvirágoztassuk, hogy Európa a hazánk legyen, jogbiztonságot kell teremteni széles Európa valamennyi népe, nemzeti közössége számára.

„HAZA CSAK OTT VAN, AHOL JOG IS VAN!”

Ez a jelszó vezetett el a forradalomhoz 1848-ban is. Mennyire időszerű ma is ez a mondás. És milyen nehéz elérni, megvalósítani.

A reformkor törekvéseit a márciusi ifjak - Irinyi, Petőfi, Jókai, Vasvári és Bulyovszky - 12 pontba foglalták, amit talán a forradalom legcsodálatraméltóbb politikai alkotásának nevezhetnénk.   Mit kívánt a magyar nemzet?  „LEGINKÁBB BÉKÉT, SZABADSÁGOT ÉS EGYETÉRTÉST!” Ez „vértelen” forradalmi követelés volt. „SZABADSÁG, EGYENLŐSÉG, TESTVÉRISÉG” fölkiáltással zárul a 12 pont. Az emberiség örökérvényű óhaját fogalmazták meg a márciusi ifjak. Néhány pontja ma is időszerű, ma is alkalmazhatjuk. A közös Európában, az unióban „a béke, a szabadság, az egyenlőség, a kölcsönös tisztelet, az egyetértés és testvériség elvének kellene érvényesülnie!“

Hölgyeim és uraim!

1848-ban hosszú évszázadok után ismét fölébredt a magyar nemzet. Újra rádöbbent arra, hogy csak saját erejével védheti meg magát. Magyaróvárba és Mosonba gyorsan eljutott a forradalom híre és a két város valamint a környék is csatlakozott a Szabadságharchoz, amit számos emlékhely bizonyít. Mosonmagyaróvár nem feledkezett meg nemzetünk nagyjairól, akiket szoros szálak fűztek a városhoz. 1847-ben a pozsonyi Országgyűlésre Moson megye egyik követévé gróf Széchenyi Istvánt választották meg. 1848. október 23-án Kossuth Lajos beszédet mondott itt a főhercegi kastély erkélyéről. A megye területén lezajlott ütközetek közül érdemes kiemelni a csornai csatát, ahol 1849. Június 13-án a Szabadságharc egyik utolsó győztes csatáját vívta a magyar honvédsereg. A csornai csata hőse Mikovényi Károly honvédőrnagy volt, akinek a lábát ágyúgolyó vitte el. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy Mikovényi sírját a szlovákiai Trencsén temetőjében nemrégen a felvidéki Pro Pátria Honismereti Szövetség fedezte föl és hozta rendbe.

Az 1849-es dicső tavaszi hadjárat csatái történelmünk nagykönyvének fényes oldalaira kerültek. Föltehetnénk a kérdést: hiábavaló volt a vérontás, nemzetünk heroikus küzdelme? Nem, a nemzet véráldozata nem volt hiábavaló. Igazolta, hogy nemzetünk nem kezelhető vazallusként. A forradalom győzelmével újjászerveződött a felvilágosult nemzeti magyar értelmiség - a nemzeti Kossuth, a konzervatív Széchenyi és a republikánus márciusi fiatalok: általuk született meg a modern magyar nemzet. Fokozatosan halmozódott föl a nemzet energiája a felvilágosodástól a nyelvújításon, a Nemzeti Színház, a Nemzeti Múzeum és az akadémia alapításán keresztül a jobbágyfölszabadításig.          Amikor megbukott a forradalom és vezéreit kivégezték, a nemzet mégsem pusztult el, mert a romok alatt életben maradt a reménység, az újrakezdés reménye. Őseink hagyatékát, a szellemi értékeket nem lehet elpusztítani.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Az 1848-49-es Szabadságharc történelmünk utolsó olyan eseménye, amely mozgósította és összefogta az egész magyar nemzetet. Ez az örökség ad erőt nekünk, magyaroknak a jelenben és a jövőben. Csak így maradhatunk meg, csak így védhetjük meg szülőföldünket és ősi falvainkat, városainkat - nemzetünket.

A múlt fölidézése, a márciusi forradalom sikere és a Szabadságharc hőseinek magatartása vértezzen föl bennünket merészséggel, józan és megfontolt magatartással. Minderre most nagy szükségünk van, hogy megerősödjön kárpát-medencei magyarságunk összefogása, valamennyi történelmi régiónk együttműködése. Ezeréves történelmünk és hagyományaink birtokában meghatározó nemzete vagyunk a Kárpát-medencének, ha összefogunk, nagy erőt képviselünk. Itt az ideje a szemléletváltásnak, itt az ideje, hogy tudatosítsuk: mi vagyunk a Kárpát-medence többségi nemzete. A feltételek adottak: europolgárként az Európai Közösség nagy családjának vagyunk tagjai. Az EU - amelyben a határok értelme megszűnt - belső problémái, ellentmondásai, kiegyensúlyozatlan ítéletei ellenére az a közeg illetve tömörülés, amelyben mi, kárpát-medencei magyarok már egy közösségként jelenünk meg és közösen is érvényesülhetünk. Ennek mindannyiunk számára óriási jelentősége van. Fokozatosan egymásra találhatunk, kialakulhat a rendszeres kapcsolat és együttműködés. Kilenc évtized után ismét helyreállhatnak a kapcsolatok magyar és magyar között. Magyarországnak olyan kormánya van, amely világosan egy nemzetben gondolkodik, amely minden vitát kizárva kiáll és küzd nemzetünk együvé tartozásáért és közös jövőnk tervezéséért. Ideje, hogy az unió, ill. a tagállamok tudomásul vegyék, hogy a Kárpát-medencében egy nagy és erős magyar nemzeti közösség él. Az elfogadott Alaptörvény és a különböző jogszabályok egyértelművé tették, hogy a határon túl élő magyar közösségek a magyar nemzet szerves részét képezik. Biztos támaszt, fontos erőt és reményt jelent ez, a nagyhatalmak trianoni igazságtalan döntése által kilenc évtizede számbeli kisebbségi sorsba döntött hét határon túli magyar közösségeink számára, amelyek létükért és önazonosságukért állandó küzdelmet folytatnak a többségi nemzet nyílt vagy rejtett elnemzetlenítő igyekezetével.

Hölgyeim és uraim!

Jelenleg különösen feszült és szinte kilátástalan a felvidéki magyarság helyzete. Amiről, sajnos, maga is tehet. Folyamatosan harcolni kell a szlovák politikusok kisebbségi komplexusai, kicsinyessége és történelmi félelme ellen. A szlovák politika cselekvési „csapásiránya” folyamatosan, szinte görcsösen a magyarországi politikai helyzet alakulása szerint történik - időnként még célirányos ellentörvények elfogadására is vetemednek. És ehhez az áldatlan állapothoz még hozzájárul a felvidéki magyarságnak egyes felelőtlen politikusai által előidézett megosztottsága.

A határon túli magyar közösségek szélmalomharcában lelkesítően és megnyugtatóan hat Magyarország eltökélt kiállása jogbiztonságunkért és önazonosságunk megőrzéséért. Annak ellenére, hogy a nemzeti közösségek, azaz kisebbségek jogainak biztosítását az unió közösségi jogrendje nem teszi lehetővé - jelenleg nemzeti hatáskörbe tartozik - a Lisszaboni Szerződés fölkínálja a lehetőség egy nyitott kiskapuját, amit gyors és következetes munkával ki kellene aknázni. Amíg nem épül ki egy olyan uniós jogrendszer, ami szavatolja a jogbiztonságot, azt, hogy nem lehet a számbeli kisebbségek természetes és szerzett jogait önkényesen megvonni, addig a határon túli közösségeink sorsa ki lesz szolgáltatva a többségi nemzet politikája kénye-kedvének.

Hölgyeim és uraim!

Még egy erősödő, vészjósló veszéllyel kell szembesülnie nemzetünknek. Létszámunk a Kárpát-medencében évről-évre rohamosan csökken. Ezt az állandó fogyást lassú öngyilkosságnak is nevezhetném. A múlt évi szlovákiai népszámlálás riasztó adatokat hozott napvilágra: tíz év alatt csaknem 12 százalékkal csökkent a felvidéki magyarok száma. A természetes szaporulat csökkenésének, az elvándorlásnak és elsősorban az anyanyelvhasználat visszaszorításának, az elszlovákosításnak - az asszimilációnak megvan a lesújtó eredménye. Nagy kihívások előtt állunk. Mindnyájunknak, minden magyarnak össze kell fognia - el kell gondolkodnunk, hogy mitévők legyünk, hogy megmentsük nemzetünket. Most, amikor az unióban megvannak a feltételek a kölcsönös együttműködésre, a jövő tervezésére, saját hibánkból és felelőtlenségünkből ne hagyjuk elvérezni nemzetünket a Kárpát-medencében.

Minden magyarnak - határon innen és túl - az a jó, ha Magyarország fejlődik, gazdaságilag és politikailag erősödik, és az unióban szilárd helyet foglal el - ezáltal mindannyiunk számára biztonságos hátteret nyújt. Ebben a globalizálódó, az érdekek és a haszon által hajtott világban nehéz a nemzeti, ill. a társadalmi értékeket és érdekeket megőrizni. A gazdasági és pénzügyi válság okozta ideges hangulatban kapkodás van. Felelőtlen ítéletek születnek és egyes ellenséges körök minden erővel célpontot, bűnbakot keresnek. Sajnos ez a bűnbak jelenleg Magyarország!

Ennek ellenére nekünk nem szabad csüggednünk! Jegyezzük meg Wass Albert szavait:

„Csak a vér és a nyelv tudja összetartani az embereket, s a közös múlt emléke. Ha ez megszűnik, fölbomlik a világ …“

Összetartásra, szoros együttműködésre, az egység kiépítésére kell törekednünk - csak így lehetünk eredményesek. De előbb távolítsuk el sorainkból a torzsalkodást, az ellenségeskedést. Már a múltban is megmutattuk, hogyha összefogunk, és bölcsen cselekszünk, akkor nagy tettekre vagyunk képesek. A 20. század a szenvedések, az összeomlás és a megpróbáltatások százada volt. Hiszem, hogy a 21. században magyar nemzetünk ismét magához tér. Legyen ez a század a remény százada, ahol már lehet szabadon, magyarként élni és alkotni.

A jövő tervezéséhez, a derűlátáshoz adjon erőt nekünk az 1848-49-es Szabadságharc hőseinek elszántsága és akarata. Erőt ahhoz, hogy a jövő nemzedékeinek tovább adjuk kultúránkat, hagyományainkat, nyelvünket és nemzeti öntudatunkat. Sohase feledkezzünk meg múltunkról, mert csak így leszünk erősek és magabiztosak a jelenben, csak így leszünk képesek arra, hogy céltudatosan tervezzük jövőnket.

Hölgyeim és uraim!

Befejezésül véssük szívünkbe Arany János szavait:

ÉLNI FOG A NEMZET,

AMELY ÖSSZETART”

Mosonmagyaróvár, 2012. március 15.

Duka Zólyomi Árpád

Vészes válságba sodorta magát a felvidéki magyarság, mert az egység hiánya, a megosztottság mindig is az elnyomók, a magyarságot eltiporni vágyók törekvéseit szolgálta. Oszd meg és uralkodj! - volt a Habsburgok jelszava, aminek a szocialista/kommunista változata a szalámipolitika volt. Bebizonyosodott már, hogy a szlovák politika mindkettőt mesterien tudja alkalmazni nemzeti közösségünkre és a Fico-hatalom várhatóan még fokozni fogja. Tudjuk, hogy ehhez az állapothoz nagymértékben hozzájárultak és hozzájárulnak azok a magyar politikusok, akikre érvénye a mondás: aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók.

Ha a felelőtlen közöny uralkodott el közösségünk egy tetemes rétegén, és kevés magyar választó járult az urnákhoz, akkor megérdemeljük a végeredményt és majd „megehetjük”, amit „főztünk” magunknak.

Ha sokan a szlovák pártokra (főleg a Smerre) adták le szavazatukat, akkor gyáva meghasonulással állunk szemben. Akkor egyre több a jellemtelen és gerinctelen gyászmagyar.

Azt már a múltban megszoktuk, megtanulhattuk, hogy a szlovák nép nagy többsége olyan, hogy egy bunkó, arrogáns, populista és demagóg nacionalista politikus illetve politikai irányvonal kell neki - ez „melengeti a szívüket” - ettől várják a szebb jövőt. De az, hogy a magyarok többsége elkápráztatható, félrevezethető és megosztható, az szomorú, sőt kétségbeejtő jelenség. Lassú folyamat, ami a fokozatos elmúláshoz vezet! Hol van a bátor múlt, amikor a sok meghurcoltatás után is össze tudtunk fogni és talpra álltunk?

Így most mire számíthatunk? A hatalomra kerülő szlovák kormány könyöradományaira - magyar kultúránk és művelődésünk, oktatásunk minimális támogatására? Vagy pofátlanul a rendszeres magyarországi támogatásokra? Amit elsősorban azért kapunk a nagy pénzügyi problémákkal küzdő anyaországtól, hogy ápoljuk nyelvünket, hagyományainkat és kultúránkat, megőrizzük és fejlesszük önazonosságukat. Azért, hogy erősödjön magyar öntudatunk. Azért, hogy létezzünk, működjenek oktatási, kulturális, érdekvédelmi illetve különböző polgári szervezeteink és intézményeink. Azért, hogy további erős, életképes és öntudatos nemzedékeket neveljünk föl. Azért, hogy rátermett és szakképzett helyi, megyei és parlamenti képviselőink legyenek. Ezek után meg sem érdemeljük ezt az áldozatkész magyarországi támogatást!!!

Nagy csalódás számunkra a parlamenti választás eredménye. Ki a hibás? Kinek a lelkén szárad ez a gyászos leszereplés? Ha keresni kezdjük a bűnbakokat - találunk is jó néhányat. De valójában az az igazság, hogy mi mind hibásak vagyunk, mert nem tudtuk józanul, ésszerűen értékelni a vészjósló helyzetünket és az előjeleket. Nem tudtunk összefogni és rádöbbenni arra, hogy kik azok az ún. képviselőink, akik ezt az értelmetlen, szinte végzetes megosztottságot előidézték. Kik azok, akiket ki kellene közösíteni sorainkból, hogy végre fölocsúdjanak és mi is magunkhoz térjünk! Nem, a szlovák politikai színtér képviselőitől semmi jóra nem számíthatunk - csak arra, hogy nyíltan vagy sunyin elősegítsék elsorvadásunkat.

Köszönet annak a kb. százezer magyarnak, akik nem inogtak meg, nem váltak köpönyegforgatókká és nem maradtak otthon. De sajnos ennyi szavazat kevés ahhoz, hogy jövőnk alakítását saját kezünkben tarthassuk. Föl kell ébredni, tudatosítani kell, hogy csak az lesz számunkra, amit saját magunknak kiharcolunk közösségünknek. Sajnos a felvidéki magyarok többsége tévúton jár, mert olyan pártokra adták voksukat, amelyek nem a magyarok érdekeit szolgálják, sőt elfogult nacionalizmusukból kifolyólag ártanak a magyarságnak. Amilyen a fa, olyan a gyümölcse - tartja a közmondás. Egy szlovák vagy félszlovák párt sohasem fogja saját érdekei elé helyezni a magyarok követeléseit és jogait! A választások eredménye önmagáért beszél, pedig ha megalkuszunk, elveszünk.

Aki nemzetét elárulja vagy megtagadja, szolgasorsot érdemel!

Duka Zólyomi Árpád

         Az elmúlt két év alatt sokan sopánkodtak, hogy nem vagyunk parlamenti párt. Pedig nem így van, mert különleges, rendhagyó párt az MKP. Jó lesz, ha tudatosítjuk, hogy az MKP parlamenti párt - európai parlamenti párt, amely a múltban már kivívta az elismerést és megbecsülést nemzetközi szinten is. A „megtisztulást” - a MOST-osok kiválását - követően ismét megbízható, erős helyi és megyei képviselettel rendelkezünk, amit a nép által választott MKP-s polgármesterek és EP-képviselőink egészítenek ki. A feladatunk most az, hogy pótoljuk a hiányzó láncszemet - az MKP-nak legyenek ismét képviselői Szlovákia parlamentjében is. A pártunk támogatói által megválasztott demokratikus több szintes felépítmény szerkezetét ki kell egészíteni.

         Mindebből következik, hogy hátterünk, alapjaink jók. Az európai pártszövetségek struktúráiban is az MKP-nak megvan a szilárd helye. Az Európai Néppártok szövetsége nagy családjának több mint tíz éve elismert tagja vagyunk, amelynek érdeke, hogy itthon is visszaálljon a természetes állapot - az MKP képviselői ismét helyet foglaljanak Szlovákia legfelsőbb törvényhozó testületében.

         Mi vár ránk, magyarokra? Tudjuk, a jövő nem kecsegtet nagy reményekkel: visszatér az az arculat nélküli nemzeti szocialista, sőt soviniszta politikai hatalom, amely a múltban már megmutatta a foga fehérét. Aggodalmunk nem alaptalan. Feltételezhetően folytatódni fog létünket hatályos jogszabályokkal megnyomorító tevékenysége, nyelvünk, kultúránk és hagyományaink fokozatos megsemmisítése. És ezt az állapotot még tetézi a felvidéki magyarság egyes, önös érdekeket követő felelőtlen politikusai által előidézett megosztottság. Ezért van szükségünk olyan szakképzett és fölkészült parlamenti képviselőkre, akik szívósan és rendületlenül képesek küzdeni elsősorban magyar közösségünk jogbiztonságáért, a számbeli kisebbségek természetes és szerzett jogainak megőrzéséért, s mindemellett mindent megtesznek azért, hogy a felvidéki magyarok életszínvonala és szociális helyzete javuljon, valamint hogy magyarlakta régióink gazdasági fejlődése föllendüljön. Az MKP minden életbevágó területre kiterjedő programja jó biztosíték arra, hogy közösségünket szívós akarással és munkával talpra állítsuk, megmentsük. Stabil, kipróbált pártszervezettséggel és tapasztalt tisztségviselőkkel rendelkező párt vagyunk. De bölcsen és határozottan kell cselekednünk, hogy eredményesek legyünk. Már a múltban is megmutattuk, bizonyítottuk: hogyha összefogunk és józanul cselekszünk, akkor nagy tettekre vagyunk képesek. Rólunk, gyermekeink, unokáink - magyar közösségünk jövőjéről van szó!!!

         A legutóbbi népszámlálás eredménye, minden okoskodás ellenére lehangoló és riasztó. Létszámunk a Felvidéken évről-évre veszedelmesen csökken - lassú öngyilkosság felé haladunk. A természetes szaporulat csökkenésének, az elvándorlásnak és elsősorban az anyanyelvhasználat visszaszorításának, az elszlovákosításnak - az asszimilációnak megvan a lesújtó eredménye. Mindehhez még rombolóan hozzájárul magyar közösségünk felelőtlenül kierőszakolt megosztottsága. Vajon a beolvadáson kívül mit kínálhat ebben a zilált, szlovák nacionalizmussal terhelt helyzetben a nehezen definiálható heterogén vegyes párt?

         Nagy kihívások előtt állunk. Mindannyiunknak, minden magyarnak össze kell fognia és el kell gondolkodnunk, hogy mitévők legyünk, hogy megmentsük nemzeti közösségünket. Nem lehet közömbös számunkra, hogy az MKP milyen arányban, hány képviselővel jelenik meg a parlamentben? Itt az ideje az ébredésnek, félre a kételkedéssel és a borúlátással! Ne legyünk kishitűek, bízzunk önmagunkban és a Magyar Koalíció Pártjában. Józanul, bölcs megfontolással mindenkinek észre kell vennie, hogy melyik az a párt, illetve kik lehetnek azok a képviselők, akik majd harcolni is tudnak, mernek és akarnak nemzeti közösségünkért.

         Bízom benne, hogy az MKP - rövid kétéves kimaradás után - „visszatér” és elfoglalja az őt megillető helyet az ország parlamentjében. Hogy ez így legyen, szombaton, március 10-én egyetlen becsületes, kisebbségi sorsunkat szívén viselő felvidéki magyar se maradjon otthon, hanem járuljon az urnához és a Magyar Koalíció Pártjának képviselőjelöltjeire adja le szavazatát.

                                               Duka Zólyomi Árpád

         Ezzel a kérdéssel illetve helyzettel foglalkozik az az írás is, amely „Oktatási-nevelési támogatás egy gombnyomásra” címmel 2012. február 4-én jelent meg a „felvidék.ma” honlapon Pogány Erzsébet tollából. Az első részben nagy lelkesedéssel megállapítja, hogy az oktatási-nevelési támogatásnak az új rendszer szerinti lebonyolítása, amit most már az SZPSZ hajt végre az eredeti - a státustörvény - szellemében fog megvalósulni Szlovákiában is. Megjött a várva várt pillanat, amikor a támogatásnak a felhasználása már nem a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségének (SZMSZSZ) alapszervezetein keresztül történik, hanem közvetlenül a családokhoz jut el a meghatározott pénzösszeg. Vagyis a szülők döntenek arról, hogy mire költik el a magyar állam hozzájárulását a tanulók magyar nyelvű oktatásához (milyen jó, elmarad az időigényes elszámolás is - P.E.). Ez az a tény, ami nemcsak bennem vált ki kételyeket. Hol a garancia, hogy ezt a támogatást a szülő valóban gyermeke oktatására és művelésére fogja fordítani? Az SZMPSZ vezetőinek elképzelése illetve igyekezete, hogy majd rábírják a szülőket arra, hogy összeadják a magyar államtól az OTP-számlájukra kapott összeget és így majd közösen és egységesen fogják azt fölhasználni - naiv és hiú ábránd. Természetesen tisztelet a kivételnek, de meggyőződésem, hogy a szülőknek csak kis hányada fog ilyen becsületesen gondolkodni és cselekedni. Az eddigi tapasztalat és gyakorlat bizonyítja, hogy az SZMSZSZ alapszervezetei által (a tanári karral együttműködve) tervezett és fölhasznált támogatás egyértelműen hatékonyabban érvényesült a tanulók oktatási-nevelési-művelődési folyamatában. Ráadásul könnyített a szülők tanévkezdési anyagi gondjain. Egyúttal az alapszervezet és a PPA Kuratóriuma által rendszeresen működött a következetes ellenőrzés is. Összegezve: tegyük föl a kérdést, melyik a tisztább és hatékonyabb módszer? Természetesen, ha már a magyar fél úgy döntött, hogy egységesen, minden határon túli magyar közösségben ezen új módszert fogja alkalmazni, gyermekeink és magyar iskoláink érdekében mindent meg kell tenni, hogy az oktatási-nevelési támogatás maximálisan hozzájáruljon a magyar oktatás feltételeinek és minőségének javításához. Sajnos, a hírek szerint az új lebonyolítás még messze van attól, hogy olajozottan működjön. Több helyen még egész osztályok máig sem kapták meg a támogatást. Számos pedagógus is panaszkodik, kifejtve, hogy az eddigi rendszer áttekinthetőbb és effektívebb volt.

         Az idézett írás másik felében a szerző (P.E.) ismét megragadja az alkalmat, hogy rosszmájúan belemarjon a PPA Kuratóriumába. Az elmúlt nyolc év alatt egyszerűen nem tudott napirendre térni afölött, hogy az oktatási-nevelési támogatás kezelését és ezzel együtt az évi működési költséget nem sikerült az SZKC-nak megszereznie (megj.: a pénz könnyen kifolyik a keze alól). Ezért lépten-nyomon bírálta, támadta és ócsárolta a PPA Kuratóriumának tevékenységét - bizonygatva, hogy ilyen formában az oktatási-nevelési támogatás nem hatékony és nem szolgálja nemzeti közösségünk művelését, felemelkedését. Sajnos, P.E. (az SZKC igazgatója) ezzel a félrevezető nézetével környezetében sok mindenkit megfertőzött. Hamis, sőt hazug információkra épülő hírek rendszeres terjesztése alakította ki a feszült légkört a PPA körül. Ha valaki nem ismeri a valós helyzetet, akkor milyen jogon mond elmarasztaló ítéletet a kuratórium vagyoni és pénzgazdálkodása fölött? A PPA Kuratóriuma az ún. működési költséggel minden évben szabályszerűen, a követelményeknek megfelelően gazdálkodott. Ebből az összegből, pályázatok formájában különböző módon támogatta felvidéki magyar iskoláink munkáját. Azt híresztelni, hogy a kuratórium nem tud gazdálkodni és elherdálja a rábízott pénzt - aljas és rosszmájú félrevezetés.

         Éveken keresztül csak belső vitáktól volt hangos az alapítvány háza tája? De kinek és minek volt köszönhető a kuratóriumon belüli feszült állapot? Egyrészt az említett alattomosan gerjesztett külső támadásoknak, másrészt annak, hogy Pék László, az SZMPSZ elnöke nem volt képes elviselni, nem tudta megemészteni, hogy már nem ő a kuratórium elnöke. Az örökös elégedetlenség, a rendszeresen fellángoló viták elsősorban neki, illetve a pedagógusszövetség képviselőinek volt köszönhető. Az, hogy nem tudták érvényesíteni elképzeléseiket, az egyszerűen nem igaz! Minden hasznos érdemi javaslatukat, elképzeléseiket figyelembe vette és megszavazta a kuratórium többsége. Pék Lászlóval az élen szívós és következetes háttéri lobbizásukkal valamint romboló munkájukkal elérték, hogy megbénult, mellékvágányra került a PPA. A pedagógusok szövetségén kívül kinek hozott hasznot, kinek jó a magyar kormány meglepő döntése? Sem a szülői szövetségnek, sem a magyar tanulóknak, de az iskoláknak, illetve a tanároknak sem.

         Igen, a magyar fél döntése valamennyi kuratóriumi tagot érzékenyen érintett, megdöbbentett. Az igaz, hogy egyesek örültek, a többség viszont nem tudta mire vélni a döntést. Miért kellett leállítani, szétrombolni azt, ami jól, olajozottan és sikeresen működött - kinek segített, kinek lett jobb?

         Befejezésül csupán annyit szeretnék leszögezni, hogy magyar társadalmunk számára károsak az ilyen és hasonló félrevezető, gonosz írások és intrikák, valamint az olyan magatartású személyek, akik önös érdekből céltudatosan tönkreteszik azt, ami jó és hasznos közösségünknek.

                                          Duka Zólyomi Árpád

         Petőfi Sándor többször járt Pozsonyban: 1840-ben, 1841-ben és 1843-ban - általában az Országgyűlés ülésezése alatt. Minden alkalommal, nagy reményekkel, izgalommal és elfogultan érkezett az akkori fővárosba, amely már régen szolgálta a magyar irodalmat és számos rejtélyt, meglepetést és lehetőséget tartogatott a fiatal költő számára. Petőfi színészettel is próbálkozott Pozsonyban, egy időre beállt egy vándorló színtársulatba is. Pozsonyban általában nagyon szegényesen, versírásból, másolásból és az országgyűlési tudósítások szerkesztéséből élt. Ennek ellenére nagy lelkesedéssel jött az Országgyűlés üléseire, amelyeknek szorgalmas látogatója volt. Itt magába szívta az egyre jobban kibontakozó reformkor képviselőinek eszméit. A karzaton hallgatta a kiváló szónokokat: Széchenyit, Kossuthot, Deákot, Eötvöst és másokat.

         Petőfi Sándor első pozsonyi verse, a „Búcsú” 1840 januárjában született. Ezenkívül még több szép költeményét írta ebben a városban, többek között a „Ki vagyok én? Nem mondom meg…” (1843), „Lánggal égő teremtette…” (1843), „Az én mátkám” és a mindenki által jól ismert „Távolból” című verset, amelyet az általa gyakran látogatott, várhegy alatti (Zuckermandli) Neumann-féle sörözőben írt, ahol un. „bajor fojtott sört” fogyasztottak.

         A pozsonyi nyomorgó légkör nem törte meg a költőt, ellenkezőleg, fölrázta. Fölrázta és szembe állította őt a világgal. Petőfi egyre nagyobb kedvet kapott az alkotó munkához. Pozsonyban alapvető tapasztalatokat szerzett a közéleti ismeretekből, a politikából, aminek később, a forradalom alatt, nagy hasznát vette Pesten. Itt tartózkodása alatt tapasztalta meg közelebbről az osztrák zsarnokságot, maradiságot, hűbériséget és a népellenes módszereket. Pozsonyban döbbent rá, hogy mit jelenthet a magyar nép, illetve a jövő számára a függetlenség és mit hozhat az egyenlőség az országnak.

         Az 1848-as forradalom kitörésekor Petőfi a márciusi ifjak vezéreként az események egyik főszereplője volt. A 12 pont mellett a Nemzeti Dal volt a népakarat legfontosabb kifejezője. Pozsony polgárai érdeklődéssel figyelték és büszkén vették tudomásul a költő rendkívüli pályafutását. Távozása után láthatatlanul is jelen volt a városban. Március 15-e után Pozsonyban nagyon is jól tudják a főurak és az országgyűlési képviselők, hogy most Petőfi Sándor az egyik legfontosabb személy az országban, aki a nép hangulatát irányítja.

         A pozsonyiak, amíg lehetett, hősiesen kivették részüket a Szabadságharcból. Mivel Pozsony Bécshez közeli, határszéli város volt, Windischgraetz elsők között visszahódította a Habsburg uralkodónak, és már 1849 januárjában megkezdődtek a megtorló kivégzések (13 pozsonyi vértanú). Pozsony a Szabadságharc után nehezebben tért magához, mint Magyarország bármelyik más városa. A Bach-korszakban tervszerűen elnémetesítik és gyökerestül akarják kitépni belőle azt a haladó szellemet, amely a reformkor végén oly erősen kialakult. A Szabadságharc leverése, Petőfi eltűnése illetve hősi halála utáni Bach-korszak zsarnoksága ellenére a nagy költő emléke tovább élt Pozsonyban - elsősorban az ifjúság körében. Megtalálta helyét a vidék és a város kocsmáiban, majd fokozatosan átvonult az iskolákba, családi körökbe és kaszinókba. Szájról szájra jártak Petőfi versei, diákok, tanítók és az egyszerű nép is lelkesen szavalta költeményeit. A kiegyezés után a költő alakja új erővel elevenedik meg. Pozsony városában, fokozatosan erőteljes Petőfi-kultusz alakul ki. 1873-ban megalakul a Toldy Kör, amely a magyar irodalom népszerűsítésével foglalkozik és ezen belül elsősorban Petőfi emlékét tartja életben. Petőfi ünnepségeket rendeznek, amelyekre rendszeresen meghívják a budapesti Petőfi Társulat íróit. A Toldy Kör székházában Petőfi-mellszobrot avatnak, majd 1900. március 15-én emléktáblát helyeznek el az Apácapályán (most Panenska ulica) arra a házra, amelyben a költő 1843-ban élt.

         A pozsonyi Petőfi-kultusz kicsúcsosodása a Petőfi-szobor elkészítése és fölavatása volt 1911-ben. A századforduló előtt, Petőfi halálának félévszázados évfordulója alkalmából egy pozsonyi német újságíró, Riepl Wolfgang, a „Westungarische Grenzbote” felelős szerkesztője vetette föl a Petőfi-szobor fölállításának és a közadakozásnak a gondolatát. 1899-ben megalakult a Szoborbizottság, amely kezdettől fogva azt szerette volna, hogy a Petőfi szobrot a város büszkesége, a pozsonyi születésű Fadrusz János alkossa meg. A nagyszerű Mária Terézia szobor alkotójának (1897) már régen minden vágya egy pozsonyi Petőfi emlékmű elkészítése volt. 1902-ben bejelentette a városnak, hogy saját költségére elkészít és fölállít egy Petőfi Sándor szobrot. Sajnos a sors közbeszólt: 1903-ban elhunyt a kiváló magyar szobrászművész. 1904-ben a Szoborbizottság meghirdette a nyilvános pályázatot azzal a föltétellel, hogy csak magyar művészek pályázhatnak. A megbízást a szobor elkészítésére a pozsonyi születésű Radnai Béla, Fadrusz tanítványa nyerte el. A pozsonyi polgárok gyűjtésbe kezdtek. Nemzetiségre való tekintet nélkül a helyi lapok, intézmények, a szegények, a munkások és az értelmiség tekintélyes összeget gyűjtött össze: 75 ezer koronát. Így a város lakosságának, az adakozók ezreinek kezdeményezésére született meg Radnai nagyszerű szecessziós szoborkompozíciója Petőfi Sándorról.

         1911.szeptember 8-án került sor a nagy ünnepséggel egybekötött szoboravatásra, amelyen számos közjogi méltóság és kiemelkedő egyéniség jelent meg. Jelen volt Budapestről a Petőfi Társaság küldöttsége, élén az elnökkel, Herczeg Ferenc íróval, aki a leleplezésnél ünnepi beszédet mondott. A Petőfi-szobrot a Nemzeti Színházzal szemben, az akkori Kossuth téren (Sétatér, ma Hviezdoslav tér) helyezték el.

         A szobor carrarai márványból, a talapzata haraszti termőkőből készült. Egyes részeit közvetlenül Carrarában, Radnai irányítása alatt faragták ki, majd vonattal szállították Pozsonyba. A márványcsoport három részből áll: a kardot fogó költő alakjából, a pálmaágat letevő múzsából és a lantot pihentető, rózsákkal borított padból, amelyről a honvédnak fölesküdött magyar lantos éppen most emelkedett föl. Mit jelképez, miről szól, és mit ábrázol a pozsonyi Petőfi-szobor? Petőfi lantját a padra téve, kezébe kardot ragad, hogy a közelgő vészben hősi ellenállásra buzdítsa honfitársait. Egy lépcsővel lejjebb a múzsa áll, aki kérő tekintetet vet Petőfire, hogy ne kockáztassa drága életét.

         Nem sokáig, nem egészen egy évtizedig büszkélkedhettek a pozsonyiak és gyönyörködhettek a csodálatos Petőfi-szoborban. Az I. világháború végén, a gyalázatos trianoni döntésnek köszönhetően Pozsonyt elrabolták, elkobozták a magyaroktól. Így a Petőfi-szobor is elveszett a magyarság számára. Trianon után cseh katonaság és tisztségviselők árasztották el Szlovákiát - mivel szlovák hadsereg és állami alkalmazottak nem léteztek. A csehek szenvedélyes gyűlölettel leromboltak mindent, ami az Osztrák-Magyar Monarchiára emlékeztetett. 1921-ben először Mária Terézia szobrát törték darabokra. Petőfi Sándor szobra azonban megmenekült. Csupán bedeszkázták, majd - a Városi Tanács döntése után - lebontották, darabjait ládákba tették és elhelyezték a Frigyes (mai Grassalkovich - köztársasági elnöki) palota garázsában. 1928-ban átszállították a marhavásártéri vágóhíd istállójába. Érdemes megemlíteni néhány epizódot a következő évtizedekből. A harmincas években Sopron városa (ahol Petőfi katonáskodott) meg akarta vásárolni Pozsonytól Radnai szobrát, de sikertelen volt a vállalkozás. 1936-ban a város vezetése úgy döntött, hogy csaknem ugyanarra a helyre, ahol Petőfi szobra állt, fölállítja legnagyobb szlovák költő, Pavol Országh Hviezdoslav szobrát. Ekkor szóba került a Petőfi-szobor visszahelyezése a város egy másik terére, a Jakab bíró vásártérre. Nem lett belőle semmi, győzött a nacionalizmus.

         A II. világháború után csak 1955-ben bukkantak rá Petőfi szobrára egy elhagyott városszéli telep raktárában. Ekkor határozott úgy a Városi Nemzeti Bizottság, hogy a Duna jobb oldalán, a ligeti parkban föl lehet állítani a költő szobrát. Erre 1956-ban került sor - szép helyet kapott a szobor. A hatvanas években ezt a parkot Janko Král, szlovák költőről nevezték el és szobrát a Petőfi szoborral szemben helyezték el. De Radnai szobra nem sokáig maradhatott ezen a helyen. Rövid időn belül áthelyezték egy, a ligeti park területén levő eldugott, nem éppen méltó helyre: a városi nyilvános vécé mellé. Ezekben az években még március 15-én is, csak titokban lehetett ellátogatni Petőfi szobrához és elhelyezni egy-egy szál virágot.  Csak 1968-ban változott a helyzet: a felvidéki magyarság kulturális szövetsége, a Csemadok Központi Bizottsága, majd a Csemadok Városi Választmánya égisze alatt vált hivatalossá a március 15-ei megemlékezés.

         Az elmúlt évtizedek alatt sok támadásnak volt kitéve Petőfi Sándor szobra. Számtalanszor meggyalázták, bemázolták, megrongálták és megcsonkították. Az időjárás és a természet is megtette a maga káros hatását, de a nacionalista-soviniszta szoborgyalázók sem kímélték Petőfi szobrát. Fokozatosan szétzúzták Petőfi kardját majd karját; a pálmaágat és a múzsa karját letörték; a költő arcát szétroncsolták. A rendőrség sohasem volt képes kézre keríteni a tetteseket. A rendszerváltás után úgy tűnt, hogy minden megváltozik. De rövid föllángolás után ismét a nacionalisták és a magyargyűlölők kerekedtek fölül.

         2000-ben a pozsonyiak illetve a Petőfi-rajongók egy kis csoportja hivatalosan is létrehozta a Petőfi Sándor Emlékmű Bizottságot (PSEB) azzal a céllal, hogy meg kell menteni a válságos állapotban levő Petőfi-szobrot. Föl kell újítani és az Óvárosban méltóbb, védettebb helyre kell áthelyezni Radnai kiemelkedő szecessziós művét. A Bizottságnak lassan, fokozatosan, de sikerült, a fővárosi és óvárosi vezető tisztségviselőkkel és önkormányzati testületekkel, valamint a Fővárosi Műemlékvédő Hivatallal kialakítani az együttműködést. Ez utóbbi 2001-ben meghirdette a pályázatot a Petőfi-szobor felújítására és áthelyezésére. A nyertes Vilard szobor-restauráló társaság 2002-ben fogott hozzá az érdemi munkához.  Ugyanúgy, mint egykoron, a PSEB is meghirdette a felvidéki magyarság körében a közadakozást. A magyar illetve a szlovák kormány is tekintélyes támogatással járult hozzá a szobor fölújításához.  

         2003. március 15-e nagy ünnep volt nemcsak a pozsonyiak, hanem a felvidéki magyarság számára is. Magyarországi és szlovákiai közjogi méltóságok részvételével a Medikus-kertben sor került Radnai Béla gyönyörű Petőfi-szoborkompozíciójának újra leleplezésére, újraavatására.

         A PSEB feladatául tűzte ki, hogy nemcsak a Petőfivel kapcsolatos emlékek, hanem más, Pozsonyhoz kötődő kiemelkedő magyar történelmi egyéniségek emlékhelyeinek fölújításával és ápolásával is fog foglalkozni. A társaság fölújította és rendszeresen gondozza a két pozsonyi vértanú (1849), báró Jeszenák János sírboltját és Rázga Pál evangélikus lelkész sírját. Eltökélte, hogy fölújítja és újraavatja a Petőfi Sándor emléktáblát (a szöveg fönnmaradt), valamint megkísérli újra elhelyezni a megőrzött Jókai Mór emléktáblát (az épület már nem létezik).

         2011. szeptember 8-án 100 éves volt a pozsonyi Petőfi-szobor. A PSEB a Magyar Köztársaság Nagykövetségével, a Fővárosi Önkormányzattal az MK Kulturális Intézetével a Csemadok Pozsonyi Városi Választmányával, Pozsony-óváros önkormányzatával és a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumával együtt ünnepi megemlékezést tartott, amelynek keretében kiállítás megnyitására, ünnepi szemináriumra és a Medikus kertben koszorúzással egybekötött ünneplésre került sor. A rendezvény fővédnöke Milan Ftáčnik, Pozsony főpolgármestere volt. Az ünnepi beszédet Duka Zólyomi Árpád mondta. Az egybegyűlteket köszöntötte Tatiana Rosová, az óváros polgármestere és Viera Kimberlingová, főpolgármester-helyettes. Eredetileg a tervezett programban volt a Petőfi emléktáblának az elhelyezése az eredeti helyre, az Apácapálya 27-es számú ház homlokzatára, de a hírhedt szlovák nyelvtörvény és az illetékes szlovák közegek közbeszóltak. Különleges közjáték zajlott le, amikor kiderült, hogy az ősi épület a pozsonyi evangélikus egyházé. Így a városi presbitérium - de csak a megemlékezés dátuma után - határozatában engedélyezte az emléktábla elhelyezését, de csak a nyelvtörvény szigorú betartásával: első helyen a szlovák szövegnek kell lennie, csak utána következhet a magyar. Végigjárva mindenféle jogi, kormányhivatali, minisztériumi és jogsegély-szolgálati fórumot nem sikerült megszerezni a kivételt, mivel Pozsony magyar lakossága nem éri el a 20%-ot. Tekintettel arra, hogy a bronz emléktábla már készen volt - első helyen a 111 éves eredeti magyar szöveggel - a táblát ketté kellett fűrészelni, föl kellett cserélni a sorrendet, hogy az első helyen legyen a szlovák szöveg és így összeforrasztva elhelyezhettük az emléktáblát. Ilyen ország a Szlovák Köztársaság!

         Ennyi előzmény után csak 2011. december 5-én került sor az 1900-ban a Toldy Kör által elhelyezett, majd tönkretett Petőfi-emléktábla fölújítására, elhelyezésére és leleplezésére, azon az épületen, amelyben 1843 májusában és júniusában élt Petőfi Sándor. A rendezvény fővédnöke Pozsony főpolgármestere volt. Ünnepi beszédet mondott Tatiana Rosová, Pozsony-óváros polgármestere és Prőhle Gergely, a magyar külügyminisztérium helyettes államtitkára.

         Bízzunk benne, hogy Petőfi emlékét sikerül további nemzedékek számára is megőrizni és életben tartani. Annak ellenére, hogy Petőfi Sándor üstökösként jelent meg a magyar égen - rövid 26 évet tündökölt, majd eltűnt - lelkünkben és szívünkben tovább él. Nem tudjuk, hogy hol domborul sírja, de emléke körülvesz bennünket. Petőfi Sándor életútja a szabadságvágyat és a hazaszeretetet jelenti. Életműve nemzeti öntudatunk pótolhatatlan részét képezi.

         Minden felvidéki, illetve kárpát-medencei magyarnak kötelessége, hogy fölkutassa, tiszteletben tartsa, megőrizze és ápolja nemcsak Petőfi emlékét, hanem dicső múltunk minden örökségét.

                                                                                          Duka Zólyomi Árpád

                                                                                a Petőfi Sándor Emlékmű Bizottság

                                                                                                    elnöke

Vážení hostia, milý bratislavčania, vážené dámy a páni!

Sehr geehrte Gäste, liebe Presburger, meine Damen und Herren!

Huszonöt éve így köszöntjük Önöket a Városi Kulturális Napok (VKN) megnyitóján, mivel Pozsony városunk sokszínűségét, jellegzetes arculatát földrajzi helyzetének, illetve az elmúlt mádfél évszázad atatt három nép, három kultúra és nyelv kölcsönhatásának köszönheti.

Hagyományt teremtettünk. Negyed évszázadon keresztül sikerült évről-évre megrendeznünk a pozsonyi VKN-t, amelyhez Önök is hozzájárultak, illetve hozzájárulnak jelenlétükkel, érdeklődésükkel és támogatásukkal. Ahhoz, hogy e szép és nemes hagyomány, a Csemadok Városi Válsztmány által megrendezett VKN folytatódtjanak - életben maradjanak.

Az elmúlt 25 év alatt csaknem 400 rendezvény - évente átlagban 14-16 - öregbítette és tette értékessé kulturális napjainkat.

Hölgyeim és uraim!

Érdemes kiemelni néhány főbb területet. Az elmúlt negyed évszázad alatt

• a Jókai és a Thália színház, továbbá 29 műkedvelő színjátszó társulat     előadására került sor,
• összesen 20 hazai és külföldi népiegyüttes szerepelt a VKN programjában,
• 31-szer énekkarok és zenekarok gazdagították a kulturális napok műsorát,
• 7 rockzenekar és 33 esetben különböző vendégegyüttes szerepelt a VKN keretében és végül
• 22 kiállítás és zárórendezvényként 6 Magyar Duna-bál megrendezésére került sor az elmúlt 25 év alatt.

Ezen kívül még több mint 200 más jellegű rendezvény valósult meg.

Úgy vélem elégedettek lehetünk az elhangzott kimutatással. Tiszteletreméltó eredmény, értéke tevékenységre tekintünk vissza.

Mindez csak úgy valósulhatott meg, hogy sikerült kiépíteni a szoros és hatékony együttműködést különböző szervezetekkel és intézményekkel illetve egyénekkel.

Köszönet a Magyar Köztársaság Nagykövetségének a mindenkori támogatásért, úgyszintén a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének, kiváltképpen két egykori igazgatónőjének, Sunyovsky Szilviának és Czimbalmosné Molnár Évának. Továbbá köszönet iskoláinknak, a Duna utcai és a pozsonypüspöki magyar iskolának, valamint valamennyi együttműködő szervezetnek. Köszönet jár a messzi vidékről és Pozsony környékéről érkezett vendégeinknak, akik rendszeresen látogatják rendezvényeinket. Különösen a brünni magyarok csoportjának, a magyarbélieknek, szencieknek és az albáriaknak.

Hölgyeim és uraim!

Engedjék meg, hogy valamennyiünk nevében külön köszönetet mondjak a Rózsvölgyi Kultúrház igazgatónőjének, Eva Filanovának és munkatársainak, akiknek segítségére mindig számíthatunk, kik az elmúlt 25 év alatt nagymértékben hozzájárultak a VKN sikerességéhez.

Vážené dámy páni, vážení páni!

Dovolte my, aby som v mene nás všetkých a v mene organizátorov vyslovil poďakovanie riaditeľke Domu kultúry Ružinov, pani Eve Filanovej a jej spolupracovníčkam za dlhoročnú a nezištnú pomoc a podporu. Môžeme konštatovať, že aj ich zásluhou boli úspešné naše Mestské kultúrne dni za uplynulých 25 rokov. Ďakujeme.

Hölgyeim és uraim!

Szükség van a kitartásra, a szívós munkára és az összefogásra. Ne feledjük, hogy a VKN-kal hozzájárulunk nem csak nyelvünk, kultúránk és önazonosságunk megőrzéséhez éa fejlesztéséhez, hanem az európai népek nagy családja, az Európai Közösség kulturális és nyelvi sokszínűségének gyarapításához is.

Hölgyeim és uraim!

Ezennel megnyitom a 14 rendezvényből álló XXV. Városi Kulturális Napokat. Kellemes estét és jó szórakozást kívánok mindnyájuknak.

2011. október 17.

]]> http://www.dukazolyomi.sk/hu/index.php/xxv-vkn-megnyito-beszed/feed/ http://www.dukazolyomi.sk/hu/index.php/nem-akarasnak-nyoges-a-vege/ http://www.dukazolyomi.sk/hu/index.php/nem-akarasnak-nyoges-a-vege/#comments Fri, 14 Oct 2011 10:12:13 +0000 norbi http://www.dukazolyomi.sk/hu/?p=1023

Nem akarásnak nyögés a vége…

Több mint egy éve folyik a nyüglődés az állampolgárságról szóló törvénnyel. Különböző változatok kerültek napvilágra, hogy hogyan kellene módosítani a Fico-féle tarthatatlan törvényt, amely valójában magyarellenes jogszabály, de a szlovák politikai képviseletben nincs meg az őszinte szándék a változtatásra. Úgy tűnik csaknem valamennyi képviselőnek megfelel a jelenleg hatályos törvény. Különös, hogy az eddigi 133, szlovák állampolgátrságtól megfosztott személy közül legtöbben vannak azok akik a cseh állampolgárságot vették föl (59). Vagyis a szlovák kormányhatalom lelki nyugalommal föláldozza a szlovák állampolgárokat, csak azért, hogy valamilyen módon megakadályozza a felvidéki magyaroknak, hogy könnyített eljárásban felvegyék a magyar állampolgárságot.

A Daniel Lipsic által vezetett belügyminisztérium már egy éve megfeszülten spekulál azon, hogy mi legyen az olyan szlovákiai állampolgárokkal, akik az abszurd jogszabály ellenére mégis fölveszik egy másik ország állampolgárságát. Bukfenceznek, ötölnek-hatolnak, nem találnak megfelelő magyarázatot, keresik a módját, hogyan torolják meg a szabálysértő polgárokat. Nos, nagy büszkén előrukkoltak egy egyedi elmélettel. Egy hihetetlenül nem jelenkori és izzadva megszült okoskodással. Lipsic belügyminiszter még azt is vállalja, hogy ez a hajánál előhúzott elmélet messze nem európai, illetve ellentmond az unióban eddig természetesen alkalmazott gyakorlattal és értékrenddel. A személyek szabad döntésének korlátozása homlokegyenesen ellentmond az európai közösséghez való csatlakozással vállalt alapelveknek.

A Szlovákiában élő, de külföldön állampolgárságot szerzett polgárok helyzetével kapcsolatban a belügyminisztérium kínosan belegabalyodott a saját, körmönfont okfejtésébe. Különös, egyedi logika szerint (ha egyáltalán „logika”), magyarázzák a Fico-törvény hatását, érvényesülését. A belügy szerint, aki fölveszi más ország állampolgárságát, annak ezt haladéktalanul jelentenie kell a lakhely szerinti körzeti hivatalban. Leszögezi viszont a lényeget: az, aki megszerzi más ország állampolgárságát, automatikusan elveszti a szlovákot - külföldi állampolgárrá válik. Aki nem jelenti be a változást, az kihágást követ el, amiért háromezer eurós bírságot róhatnak ki rá. És itt jön a nagy kérdés: az érintett személy attól a pillanattól számítva, amikor megszerezte a másik állampolgárságot, a hatályos szlovák törvény szerint már csak idegen állampolgár. Milyen jogon követelheti a belügy egy másik ország állampolgárától - aki már nem szlovák állampolgár - hogy valamilyen jelentést tegyen egy körzeti hivatalnak, amikor már nem szlovákiai állampolgár? Milyen kihágást követett el az adott idegen állampolgár? Külföldi állampolgárként, minek értelmében fizessen még pénzbírságot is, ha már nem szlovák állampolgár?  És így folytathatnánk a logikai eszmefuttatást. A tény az, hogy valami nagyon nincs rendben a belügyminisztériumi törvénymagyarázattal.

Mindez ismét csak azt bizonyítja, hogy a Fico-féle jogszabály nagyon rossz. Egyedüli ésszerű megoldás a jogszabály megszüntetése. Egy éve nem boldogulnak vele. De talán nem is akarják megváltoztatni?! Ismét föltehetjük a kérdést - mint már annyiszor - kinek fáj, kit zavar, ha Szlovákia állampogárai nem egy, de akár több más állampolgárságot is megszereznek a szlovákiai mellett? Ha Szlovákiában él és dolgozik valaki, akkor számára egyértelműen a hazai jogszabályok hatályosak. De csak abban az esetben, ha megmarad a szlovák állampolgársága.

         A Szabad Újság 36. számában (szept.7.) megszólalt két szakember az érvényes közoktatási törvény készülő módosításával kapcsolatban, amely magába foglalja azt a lehetőséget a nemzeti kisebbségek számára, hogy iskoláikban egyes tantárgyakat szlovák nyelven oktassanak. Különös, hogy az egyikük, aki a nagypolitikában is tapasztalt oktatási szakember, azonnal megérezte az „ártatlan” megfogalmazásban rejlő veszélyt, és riadót fúj. Másikuk, a kormánykoalíciós Most oktatási szakértője pedig csak könnyedén elhárította a felvetett problémát, amellyel nem kell különösebben foglakozni. Sőt, egy ún. sikertörténettel igyekszik elkendőzni a kérdést. Sikertörténet? Külön fejezet a nemzetiségi oktatásról? De miről is szól? Többek között a J. Mikolaj-féle ravaszságot tartalmazza, az egyes tantárgyak szlovák nyelvű oktatásának lehetőségéről.

         Nem szabad félvállról kezelni a hazai magyar oktatásra és egyúttal közösségünkre leselkedő bármilyen veszélyt. Résen kell lennünk! A készülő jogszabály megtévesztő módon fölkínálja a lehetőséget. Mi lesz a folytatás, hogyan kerül majd alkalmazásra? Lappangó veszély, amely úgyszólván fölismerhetetlenül beszivárog a tudatba – sok szülő észre sem veszi. Hogyha hatályba lép a tervezett módosítás az említett lehetőséggel, ki dönti majd el, hogy melyik osztályban milyen tantárgyak esetében cserélik föl az anyanyelvet az államnyelvre? Az iskolaigazgató, a tanári kar, az osztályfőnök vagy a szülők? De mi lesz azokkal, akik hűek maradnak anyanyelvükhöz – a magyar nyelven való oktatáshoz. Viszont azok, akik szlovákul fogják az egyes tantárgyakat tanulni, lassan de biztosan és céltudatosan elindulnak a magyar nyelvtudás szűkítésének, azaz a fokozatos asszimilációnak az útján. Jövőnket tekintve – a spekuláló szülőknek köszönhetően – már régen van egyértelmű veszteségünk: az a több mint 20% magyar fiatal, aki szlovák iskolába jár. Egyes tantárgyak szlovák nyelvű oktatása – nagyvonalú ajánlat. Valójában szerény kezdetnek tűnik, de a múltból tudjuk, nemegyszer meggyőződtünk róla, hogy végül mi is a valódi szándék.

         Ebben a kérdésben nincs félmegoldás. Egységesen és határozottan kell föllépnünk, ha meg akarjuk menteni az utánunk jövő nemzedékek magyar öntudatát és szilárd önazonosságát. Nyíltan és rendíthetetlenül kell kiállnunk azért, ami emberi jogaink szerves része – nincs helye semmiféle kompromisszumnak! Vegyük észre végre a szívós és következetes, a többségi nemzet gyakran árnyaltan tervezett elnemzetlenítési törekvéseit!

         Tulajdonképpen minek ez a ravaszul fölkínált lehetőség? Nincs rá szükségünk, nem kell! Ha magyar iskola, akkor magyar nyelven tanítsanak minden tantárgyat. Így lehet a legjobban az új ismereteket megérteni és elsajátítani a tudást - már J. A. Komenszky is ezt vallotta. Ne bonyolítsuk a gyerekek életét, ne kényszerítsük őket olyanra, ami nekünk sem lenne jó.

         Az eddigi gyakorlat, tapasztalatok egyértelműen bizonyítják, hogy aki tovább akar tanulni, illetve képezni magát, később – felnőtt fejjel – bármilyen nyelven is el fogja tudni sajátítani a szakmájához szükséges tudást. De csak akkor, ha az anyanyelvén „alapozott”.

         Kinek hasznos az ilyen, elénk tárt lehetőség? Nekünk, felvidéki magyaroknak nem! Ne hagyjuk magunkat félrevezetni!

2011. IX. 14.

                                                                            Duka Zólyomi Árpád

Száz éves a MI PETŐFINK

ünnepi beszéd

2011. szeptember 8.

Tisztelt ünneplő közönség, tisztelt vendégek, kedves pozsonyiak, hölgyeim és uraim!

Száz éves a „MI PETŐFINK” !

Egy évszázada, 1911. szeptember 8-án ezen a napon avatták föl Radnai Béla, pozsonyi születésű szobrászművész remekművét, Közép-Európa egyik legszebb szecessziós szoborkompozícióját, a pozsonyi Petőfi-szobrot.

Megemlékezni és ünnepelni gyűltünk össze. Megemlékezni arról, hogy milyen ereje volt az összefogásnak, amikor száz éve – nemzetiségre való tekintet nélkül – a Pozsonyt szerető felvilágosult polgárok emlékművet állítottak az örök nyughatatlan, vándorló, a szabadságért és függetlenségért küzdő, halhatatlan költőnek.

Ünnepelni gyűltünk össze azért, mert az elmúlt évszázad pusztító viharainak dacára megmentettük Radnai Béla alkotását, életben maradt e csodálatos Petőfi-szobor. Legyünk büszkék és ünnepeljünk, mert nagy öröm mindannyiunk számára, hogy a több mint nyolc évtizeden át számtalanszor meggyalázott, megrongált és megcsonkított Petőfi-szobor nyolc éve fölújítva e méltó és csaknem biztonságos illetve nyugodt belvárosi környezetbe került.

Vážení prítomní, ctení hostia, milý Bratislavčania!

Srdečne vás vítam na dnešnej mimoriadnej slávnosti. Bratislavská socha Sándora Petőfiho dnes oslavuje svoje sté narodeniny. 8. septembra 1911 odhalili túto jedinečnú secesnú sochu bratislavského rodáka Bélu Radnaiho. Zhromaždili sme sa, aby sme spomínali na súdržnosť obyvateľov mesta, ktorí – bez rozdielu na národnosť – so spoločnými silami postavili pamätník nesmrteľnému básnikovi, ktorý svojím životným dielom hlásal a obhajoval slobodu a nezávislosť. Oslavujeme, lebo napriek takmer storočnej kalvárii a po nespočetnom zneuctení sme spolu zachránili neoceniteľný poklad Bratislavy, toto majstrovské dielo akademického sochára Bélu Radnaiho.

Hölgyeim és uraim!

Az itt álló szoborkompozíciót a pozsonyiak XIX. századi, Petőfi iránti nagy tisztelete és lelkes szeretete hozta létre.

Petőfi többször járt Pozsonyban: 1840-ben, 1841-ben és 1843-ban. Minden alkalommal, nagy reményekkel, izgalommal és elfogultan érkezett az akkori fővárosba, amely már régen szolgálta a magyar irodalmat és számos rejtélyt, meglepetést valamint lehetőséget tartogatott a fiatal költő számára. Viszont nagy szegénységben, versírásból, másolásból és az országgyűlési tudósítások szerkesztéséből élt. Petőfi Pozsonyban alapvető tapasztalatokat szerzett a közéleti ismeretekből és a politikából, aminek később, a forradalom alatt, nagy hasznát vette Pesten.

A szabadságharc leverése, Petőfi eltűnése illetve hősi halála utáni Bach-korszak zsarnoksága ellenére a nagy költő emléke tovább élt Pozsonyban. A kiegyezés után a költő alakja új erővel elevenedik meg. Városunkban fokozatosan erőteljes Petőfi-kultusz alakul ki. 1873-ban megalakul a Toldi Kör, amely a magyar irodalom népszerűsítésével foglakozik és ezen belül Petőfi emlékével. 1900-ban a Toldi Kör emléktáblát helyezett el az Apácapályán (a mai Panenská u.) arra a házra, amelyben a költő élt. Ma is látható a kerete a 27-es számú ház homlokzatán. Eltökélt szándékunk, hogy ezen a helyen egy felújított Petőfi emléktáblát avassunk föl.

A pozsonyi Petőfi-kultusz kicsúcsosodása a szobor elkészítése és fölavatása volt. A Mária Terézia szobor alkotója a pozsonyi születésű Fadrusz János tervezte a Petőfi-szobor megalkotását, de váratlan halála megakadályozta ezt. A századforduló előtt egy pozsonyi német újságíró vetette föl a Petőfi-szobor fölállításának és a közadakozásnak a gondolatát. Az 1899-ben megalakult Szoborbizottság 1904-ben meghirdette a nyilvános pályázatot. 37 pályamű gyűlt össze. Radnai Béla, Fadrusz tanítványa nyerte el a szobor elkészítésének megbízatását. A pozsonyi polgárok gyűjtésbe kezdtek: nemzetiségre való tekintet nélkül a város lakosságának, az adakozók ezreinek köszönhetően született meg e nagyszerű szoborkompozíció.

1911. szeptember 8-án került sor, a nagy ünnepséggel egybekötött szoboravatásra, amelyen számos közjogi méltóság és kiemelkedő egyéniség jelent meg. A Petőfi-szobrot a mai Hviezdoslav téren (az akkori Kossuth téren), szemben a Nemzeti Színházzal leplezték le.

Vážené dámy, vážení pání!

Tento náš pamätník Petőfiho vytvorila úcta a nadšenie Prešpurčanov 19. storočia k veľkému básnikovi. Petőfi viackrát navštívil Prešpurk, najmä v období zasadania uhorského snemu. Napriek tomu, že biedne žil – z písania básní a odpisovania, resp. redakcie spravodajstva snemu – v zastupujúcom hlavnom meste Uhorska si osvojil veľa skúsenosti z politiky a z verejného života. Po páde revolúcie a boja za slobodu Uhorska, resp. po hrdinskej smrti Sándora Petőfiho, občania Prešpurku dlhé desaťročia nezabudli na veľkého básnika a ctili jeho pamiatku. V roku 1873 založený kultúrno-literárny Toldiho spolok usmerňoval a živil spomienku na Petőfiho. Roku 1900 odhalili pamätnú tabuľu na Panenskej ulici č. 27, ktorého rám doteraz vidno na priečelí budovy. Našou snahou je obnoviť túto pamätnú tabuľu.

Vyvrcholením kultu Petőfiho v meste bolo zhotovenie a odhalenie sochy básnika a revolucionára v roku 1911. Verejnú súťaž vyhral návrh Bélu Radnaiho a každý občan Prešpurku – Maďar, Nemec, Slovák, Bulhar, či Chorvát – prispel k verejnej zbierke na postavenie sochy. 8. septembra 1911 sa konala veľkolepá slávnosť odhalenia sochy pred Národným divadlom na dnešnom Hviezdoslavovom námestí.

Hölgyeim és uraim!

Nem sokáig, egy évtizedig büszkélkedhettek a pozsonyiak, és gyönyörködhettek a haraszti termőkő alapzaton álló, carrarai márványból készült Petőfi-szoborban. Az I. világháborút lezáró trianoni döntés után a jelenlegi Szlovákia területére bevonuló cseh katonaság lerombolt mindent, ami az Osztrák-Magyar Monarchiára emlékeztetett. Mária Teréziát darabokra törték. A Petőfi szobrot csupán bedeszkázták, majd lebontották, darabjait ládákba tették és elhelyezték a Frigyes (mai Grassalkovich) palota garázsába, ahonnan 1928-ban átszállították a Marhavásártér (vágóhíd) istállójába.

A II. világháború után, csak 1955-ben bukkantak rá Petőfi szobrára egy elhagyott városszéli telep raktárában. Egy év múlva, a város vezetésének határozata alapján a ligeti parkban föl lehetett állítani a költő szobrát. A hatvanas években ezt a parkot J.Král, szlovák költőről nevezték el és szobrát a Petőfi szoborral szemben helyezték el. Radnai szobrát rövid időn belül áthelyezték egy eldugott, nem éppen méltó helyre, a városi nyilvános illemhely mellé.

Vážené dámy, vážení páni!

Radosť Bratislavčanov netrvala dlho. Po I. svetovej vojne, do Bratislavy prichádzajúca česká armáda zničila všetko čo pripomenulo Rakúsko-Uhorskú monarchiu (sochu Márii Terézii rozbili na kúsky). Našťastie socha Petőfiho sa zachránila. Zadebnili ju a schovali do garáže dnešného Grasalkovičovho paláca a neskoršie premiestnili do maštale bratislavského bitúnka. Až r. 1955 sa rozhodlo mestské vedenie opäť postaviť sochu Petőfiho, a to v petržalskom parku. Za krátku dobu – potom ako oproti postavili sochu Janka Kráľa – odsunuli sochu Petőfiho na veľmi nedôstojné miesto, vedla mestského záchoda, kde pod vplyvom prírodných síl, ale hlavne vďaka vandalizmu, resp. nacionalistickým vášňam sa postupne doničila.

Až roku 2000 (dvetisíc) hŕstka Bratislavčanov založila Pamätný výbor Sándora Petőfiho, s cieľom obnoviť sochu a premiestniť na dôstojné miesto. Vybudovala sa efektívna, cieľavedomá a úspešná spolupráca s Magistrátom hl. mesta Bratislavy, Miestnym úradom Bratislava Staré-mesto. Výsledok bolo slávnostné znovu odhalenie súsošia Sándora Petőfiho 15. Marca 2003.

Hölgyeim és uraim!

Az elmúlt évtizedek alatt sok támadásnak volt kitéve Petőfi Sándor szobra. Számtalanszor meggyalázták, bemázolták, megrongálták és megcsonkították. Az időjárás is megtette a maga káros hatását. 2000-ben, pozsonyi Petőfi-rajongók egy kis csoportja hivatalosan is létrehozta a PSEB-t azzal az eltökéléssel, hogy meg kell menteni a válságos állapotban levő Petőfi szobrot. A fővárosi és óvárosi vezető tisztségviselőkkel és önkormányzati testületekkel kialakított jó és lelkes együttműködésnek, a közadakozásnak illetve az összetartásnak köszönhetően 2003. Március 15-én ünnepélyes keretek közt, itt a Medikus-kertben újraavattuk Radnai Béla gyönyörű Petőfi-szoborkompozícióját.

Vážení prítomní!

Aj dnešné slávnostné podujatie je ušľachtilým príkladom a dôkazom toho, že ak je dobrá vôľa vzájomne spolupracovať, ak existuje aj úcta k pamätihodnostiam, tak aj výsledok bude pre radosť obyvateľov Bratislavy. Socha je nás všetkých – najmä tých, ktorí chápeme poéziu a odkaz veľkého básnika Petőfiho, máme rád slobodu a nezávislosť, resp. ctíme rovnoprávnosť všetkých ľudí bez rozdielu na národnosť.

Tisztelt ünneplő közönség!

Ma ismét, együttműködve a fővárosi és az óvárosi képviselő testületekkel, illetve a Pozsonyt szerető felvilágosult polgárokkal közösen ünnepeljük Petőfi Sándor szobrunk, a „Mi Petőfink” 100. születésnapját. Ünnepeljünk ugyanolyan lelkesedéssel, mint tették azt Pozsony polgárai száz évvel ezelőtt. Szeressük és óvjuk Petőfi szobrát, hogy a következő évszázadban is tovább hirdesse népeink vágyát a szabadságért, egyenlőségért, a kölcsönös megértésért és tiszteletért.

Pozsony, 2011. szept. 8.

Duka Zólyomi Árpád

         Mert miféle országban is élünk? A szlovák politikai képviselet kisebbségi komplexusaiból fakadó rettegése, a magyaroktól való félelme, amely gyűlöletbe csap át, egyre újabb és újabb abnormalitásokat produkál. A szenvedő alany pedig elsősorban felvidéki magyar közösségünk.

         Szlovákia és a kettős állampolgárság! Micsoda nagy üggyé nőtte ki magát. Szlovák politikusok, kormánytagok, az ország legfelsőbb közjogi méltóságai össze-vissza nyilatkoznak – már maguk sem tudják, hogy mit is kellene tenniük. Belegabalyodnak önmaguk gondolataiba – nagy a zűrzavar és nem tudják, hogy mi legyen a megoldás. Egyben viszont idegesen egységesek. Minden áron meg kell akadályozni, hogy a felvidéki magyar fölvegye a magyarországi állampolgárságot. Ennek érdekében képesek mindent és bárkit föláldozni, aki más állampolgárságot igényelne. A XXI. század Európája, illetve az Európai Közösség és a nemzetközi színteret illetve jogokat jól ismerő politikusok és szakértők pedig csak dermedten figyelik, hogy mi játszódik le ebben a kis országban. Miért kell tiltani, minden eszközzel megakadályozni azt, hogy Szlovákia állampolgárai egy vagy akár több állampolgárságot vegyenek föl?

         Van egy hatályos (Fico-féle) törvény. Gyakorlati érvényesítése – ad abszurdum – lehetetlen. Ha valaki fölvesz egy másik állampolgárságot (természetesen elsősorban a magyar az izgató) de jure azonnal, minden teketória nélkül elveszti a szlovákot. Az ellentmondás, „a butaság” abban rejlik, hogy az alkotmány értelmében nem lehet senkitől megvonni az állampolgárságot. Vagyis csak akkor szűnhet meg, ha az adott szlovákiai állampolgár önként mond le róla. Tehát az egyik lehetőség: fölveszem a másik (magyar) állampolgárságot és hallgatok – az élet megy tovább. Az eddig alkalmazott nemzetközi kapcsolatok élő szabályai szerint a szlovák hatóságoknak nincs semmilyen eszközük és lehetőségük megbizonyosodni arról, hogy ki vette föl más ország állampolgárságát (az Új Szó helytelenül állítja – 2011. júl. 29. – ennek ellenkezőjét). Nincs olyan állam, amely ezeket az adatokat kiszolgáltatná. A másik lehetőség, hogy bejelentik az illetékes hivatalban a másik állampolgárság megszerzését. Tehát az ominózus Fico törvény értelmében, de már nyíltan, ország-világ előtt elvesztik a szlovákot. De mégsem, mert személyesen nem mondtak le róla. És itt jön a zűrzavar, a komédia, amibe az SZK belügyminisztériuma is már belezavarodott. Élő példa az MKP lévai elnöke (Gubík László), akinek űrlapot küldött a belügy, töltse ki, hogy lemond szlovák állampolgárságáról – de ő nagyon helyesen nem töltötte ki, mert nem akar lemondani szlovákiai állampolgárságáról.

Hogy mi lesz a folytatás, ki tudná megmondani? A Fico-féle törvény végül is nem írhatja fölül az alkotmányt! Vagyis a szlovák állami szervek, illetve politikusok egyre jobban belegabalyodnak a saját „csodálatos” kelepcéjükbe. A szlovák belpolitika nevetségessé teszi magát. Érezhetően nem tud mit kezdeni a 105 „becsületes” szlovákiai állampolgárral, akik már elméletileg – a hatályos törvény értelmében – ki lettek „zsuppolva”, de az SZK alkotmánya szerint minden rendben van, mert saját akaratukból eddig nem mondtak le a szlovák állampolgárságról.

         Van még egy út: aki annyira becsületes és úgy érzi, hogy be kell jelentenie a magyar állampolgárság megszerzését, és komolyan veszi a szlovák elvesztését, vágjon bele az újrahonosításba. Ha Szlovákiában született, itt él és dolgozik, akkor minden feltétele megvan ahhoz, hogy megszerezze a szlovák állampolgárságot. Faramuci, komikus helyzet, de érdemes lenne megkísérelni a szlovák hivatalos közegeket kissé megpiszkálni.

         Milyen megoldás várható? Állítólag ősszel kiderül. A kormánykoalíció, a belügy, a kormány és a legfelsőbb törvényhozás képviselői csak összevissza beszélnek, és kapkodnak fűhöz-fához, és valójában nem tudják, mi a teendő. Egy rögeszme viszont rendíthetetlenül vezérli őket: meg kell akadályozni, hogy az ősi magyar gyökerekkel rendelkező felvidéki polgárok felvehessék a magyar állampolgárságot csupán azért, mert történelmileg, nyelvükben, kultúrájukban, vagyis önazonosságukban a Kárpát-medencei összmagyarsághoz tartoznak. Ha a készülő jogszabály-módosításban rögzítik a másik állampolgárság megszerzési lehetőségeinek feltételeit, akkor továbbra is hogyan fogják kezelni azokat a magyarokat, aki nem felelnek meg a felsorolt követelményeknek, de fölveszik a magyar állampolgárságot?

         Nevetséges és együgyű a legfelsőbb szlovák politikai képviselőktől rendszeresen hallani a nem végiggondolt, értelmetlen kijelentéseket: Szlovákia területén nem fogják elismerni a magyar állampolgárságról szóló törvény hatályosságát. Nem is szükséges, erre senki sem kéri őket. Ez a jogszabály Magyarországon érvényes. Az a szlovákiai magyar, aki megszerzi a magyar állampolgárságot, ha Szlovákiában él és dolgozik, akkor szlovák állampolgárként az SZK jogrendje szerint kell cselekednie.

         Mi tehát a követnivaló, észszerű, higgadt magatartás ebben a helyzetben? Minden felvidéki magyarnak egyéni joga dönteni – nyugodtan, félelem nélkül megszerezheti a magyar állampolgárságot. És ha már ilyen nem európai és torz a szlovákiai jogrend és a politikusok gondolkodásmódja, akkor ajánlatos lenne hallgatni róla.

2011. aug. 28.

                                                                  Duka Zólyomi Árpád